Noha azt hisszük, hogy az ember alapvetően racionális, ésszerű lény, mégis a legtöbb dolgunk a szívünkben dől el. Tudunk szívből szeretni, de gyűlölni is, s „ha a szív sebződött meg, az nehezen gyógyul” tartja a népi bölcsesség.
  Lelkünk állapotán múlik sokszor fizikai teljesítőképességünk is. Ha a szívünk-lelkünk rendben van, akkor jól mennek a dolgok, de ha az sebzett, akkor semmi sem jó, semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Ezért intézi Isten a vigasztalás szavait a szívhez prófétája által: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága…”(Iz 40, 1.). Mert ezt nem elég az eszünkkel tudnunk, a szívünket kell megvigasztalni.
De, hogy a vigasztaló Isten „milyen szívvel” van irántunk, arról a mai evangéliumi rész beszél: „Nem akarja, hogy csak egy is elvesszen gyermekei közül.” Isten maga jön a keresésünkre, de nem azért, hogy megbüntessen elcsatangolásunkért, hanem hogy vállára véve visszavigyen az életútjára, a kilencvenkilenc közösségébe.
  Egyébként minden nagy vallásban megtaláljuk a vezérmotívumot, miszerint az ember keresi Istent. Ezzel szemben a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút.
  A csodálatos az, hogy itt a megtérés nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy az elcsatangolt báránynak illemből nem kell visszamennie a nyájhoz. A pásztor az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. A tékozló fiú is csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. 
Így hát a kérdés számunkra nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" És nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
  Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus a példabeszédekben, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt a bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt. Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.
  Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelkiéletünk és egyben vonzóbb is, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.
Ugyan is Isten atyai szeretete az egyetlen elcsatangolt bárány után induló pásztoréhoz hasonlóan nemcsak a közösség, a szent nép egésze, de az egyes ember, méghozzá a bűnös, tévelygő ember iránt is megmutatkozik.
Isten szemében nem csupán ezer év annyi, mint egy nap, hanem egy bárány is annyi, mint kilencvenkilenc, sőt néha több is… Mert úgy szerette Isten a világot, s benne minden embert, hogy Egyszülöttjét adta érte, hogy még a századik bárányok, a tékozló gyerekek se vesszenek el, hanem megtérjenek és örökké éljenek.
  Sajátos matematika, mondhatnánk, hogy bibliai matematika ez, amely egyetlen alaptételre, igazságra épül, mégpedig arra, amit Szent János fogalmaz meg: Isten a szeretet. Ha ezt az alaptételt elfogadjuk – persze, ha nem fogadjuk el, akkor is éppúgy érvényben marad –, de ha elfogadjuk, akkor végtelen gazdagság nyílik meg előttünk, az a jövő, amelyről a prófétáknak csak sejtéseik lehettek, de nekünk Krisztus által tudásunk, tapasztalatunk is van.
Karácsony felé haladva semmi mással ne törődjünk, csak azzal, hogy egyre beljebb lépjünk az isteni szeretet fölfoghatatlanul új, meglepő és nagyszerű világába.