„Ekkor, mint a tűzvész, Illés
próféta jött, kinek szava lángolt, mint az égő fáklya” (Sir 48,1) –
olvastuk az első olvasmányban.
Illés próféta, aki az Úr
hatalmával véghezvitt csodái után a halk szellő suttogásában ismerte fel
Istent, annyira mély nyomot hagyott a választott nép emlékezetében,
hogy várták: újra eljön és helyreállít mindent.
És
Isten be is teljesítette ezt a várakozást Keresztelő János
elküldésével, persze, nem a reinkarnáció értelmében, hanem hogy,
ugyanazt a prófétai lelket adta az Előhírnöknek, mint amellyel Illés
munkálkodott. Keresztelő „Illés lelkével és erejével” (Lk 1,16) lépett
az emberek közé, írja Szt. Lukács. Ő az, akit Isten Lelke, a prófétákat
elemi erővel elhívó és küldő Lélek betölt. Ő az, aki „már anyja méhében
megtelik Szentlélekkel” (Lk 1,15).
Keresztelő Jánosban ugyanakkor
az illési karizma szellemibb-lelkibb megjelenését látjuk: ő az
istenítéletet nem külső erődemonstrációként, hanem belső valóságként
jelenítette meg, s szívbéli megtérést kívánt hallgatóitól, amit ő maga
is gyakorolt.
Keresztelő nem valami gyönge ember volt, aki
nádszál módjára ingadozott, nem is afféle „nyárspolgár”, aki élvezte az
életet, mondván, hogy csak egyszer élünk, hanem erős, hitében szilárd,
magatartásában szigorú, életvitelében fegyelmezett, egészen Istennek
adott ember volt. Ahogy Jézus fogalmazott „prófétánál is nagyobb”, aki
tartózkodási helyéül a pusztaságot választotta, ahol – elszakadva minden
földi jótól – imában és bűnbánatban készült fel küldetése
teljesítésére, vagyis arra, hogy hirdesse az Üdvözítő világba érkezését
és előkészítse neki az utat.
Ez az, amire az írástudók és
farizeusok szeme vak és füle süket maradt. Ők csak a szigorú aszkétát, a
félelmetes prófétát látták, akit talán egy kicsit őrültnek is
tartottak. Nem ismerték fel jelentőségét, szerepét, azt, hogy az emberek
fiai között nem született nála nagyobb. Pedig jó lett volna, ha
felismerték volna benne az Úr előfutárát…
Mi tanuljunk az ő
hibájukból, igyekezzünk felismerni Keresztelő János szerepét és
jelentőségét életünkre vonatkozólag is, mert minden keresztény életforma
bizonyos mértékben megköveteli a „pusztaságot”, azaz az önmegtagadást, a
bűnbánatot és a kényelemről való lemondást. Az adventi idő, amelyben
előtérbe kerül Keresztelő János alakja, sürgető módon figyelmeztet, hogy
e kötelességünk teljesítése elengedhetetlen eszköz arra, hogy
felkészülten várjuk az Úr eljövetelét.
A pusztaság lelkülete
nemcsak önmegtagadásból és lemondásból áll, hanem összeszedettségből és
hallgatásból is, mert ezek nyitják meg az embert Isten felé, teszik
készségessé Isten titkainak szemlélésére. Minden keresztény, Keresztelő
Jánoshoz hasonlóan arra hivatott, hogy szíve mélyén hallgassa Isten
szavát, azt megtestesítse életében és átadja testvéreinek.
Mindez
hallgatást és összeszedettséget kíván meg. Hallgatni kell a
teremtmények között, hogy meghalljuk és elmélyítsük Isten szavát. Nincs
odafigyelés csend nélkül. A fecsegő, a feleslegesen beszélő, szószátyár
ember nem tud odafigyelni az emberek – még kevésbé – Isten szavára.
Egyébként a belső összeszedettséghez vezető csend kifejleszti az
embernek azt a képességét, hogy másokat meghallgasson és megértsen, és
hogy a megfelelő pillanatban megvilágosító szavakat mondjon.
„Illés
valóban eljön, és helyreállít mindent” (Mt 17,11) – mondja az Úr Jézus
Malakiás próféta jövendölését idézve, majd hozzá teszi: „hogy Illés már
eljött” (Mt 17,12).
Ha eljött, akkor hol maradt a megígért
helyreállítás? - Az emberi szívekben, melyek megnyílnak az isteni
tűznek, hogy kiirtson belőlük minden bűnt és gonoszságot. Keresztelő
János helyreállította a Teremtő és teremtmény kapcsolatát, amikor
őszinte megtérést hirdetett, és helyreállította az ember és ember
viszonyát, amikor arra figyelmeztetett, hogy senki ne éljen vissza
Istentől kapott hatalmával.
Az Úr Jézus pedig ezekbe a
megtisztított és előkészített szívekbe hullatta és hullatja a Szentlélek
által Isten országának magvait, egy egészen új, sohasem látott Isten -
ember kapcsolat kezdetének magvait.
Mert Jézus Krisztusban Isten
Lelke végérvényesen megérkezett a világba. Az igazság Szentlelke újra
ott lebeg, de most már nem a vizek, hanem „a szívek felett” és
befogadásra vár, hogy azokat egészen újjáteremthesse.
Kommentáld!