Játszó gyerekek - Kaplony

Ma, hajnali szentmisénk evangéliumi hasonlata a gyermekkor játékainak világát idézi: a gyermekek két táborra oszlanak, hogy egymást szólítva és egymásnak válaszolva dramatizálják az élet valamelyik jelenetét – jelen esetben a lakodalom és a temetés jelenetét. Minthogy a gyermek fantáziája csapongó, kitartását pillanatokban lehetne mérni, ezért az ilyen játékok általában rövid életűek: a partneri kapcsolat megszakad, mert valamelyik tábor tagjai előbb-utóbb megunják a játékot, és új szórakozást keresnek.
Jézus a játékot szeszélyesen megszakító gyermekek csoportjához hasonlítja a zsidókat, akik nem akarnak személyes kapcsolatban maradni Isten küldötteivel, sőt magával Istennel sem. Magyarázatként utal arra az elgondolkoztató tényre, hogy észre sem vették az emberek, hogy mennyi jelét adta Isten annak, hogy kapcsolatba akar lépni velük, ami sajnos nem idegen a mi korunktól, sőt, olykor tőlünk sem.
Vagy ami még gyakoribb: bíráljuk, elégedetlenkedünk azzal, amivel megajándékoz minket az Isten. Eljött János, a Megváltó követe. Nem voltak megelégedve vele: nem eszik, nem iszik. Sőt! Ráfogták, hogy ördöge van. – Most itt van, közöttük van a Megváltó, és vele sincsenek megelégedve; azt mondják róla: bűnösök barátja, falánk, borissza ember... A sok kritikának, válogatásnak az a vége, hogy óhatatlanul eltévedünk az élet kacskaringós útjain... Ha ez az eltévedés huzamosabb időn át tart, akkor félő, hogy lelkiismeretünk eltompul, érzéketlenné válik.
Az emberi elme bámulatos teljesítményekre képes, ha arról van szó, hogy kifogást keressen és megokolja, miért nem tesz meg valamit, ami a hitből fakadó kötelessége lenne. Mindig sikerül belekapaszkodnia egy apró ténybe, jelentéktelen mozzanatba, amellyel igazolni tudja – legalább önmaga előtt –, hogy helyesen cselekszik, amikor nem akar figyelni a szíve mélyén jelentkező isteni hívásra. Valójában a belső fegyelem hiányáról van itt szó: arról a magatartásról, amely fennakad a külsődleges elemeken, hogy ne kelljen erőfeszítést tennie és mélyebbre ásnia, komolyan vennie Isten szavát, elvárását.
A farizeusokat megijesztette Keresztelő János kemény fellépése és az a szigorú aszkéta életmód, amely szavainak igazi súlyt adott. Jézussal szemben viszont éppen őrá és tanítványaira hivatkoznak, amikor a böjtölésről beszélnek. Egyiküket megpróbálva kijátszani a másik ellen saját élethazugságukat igyekeznek igazolni, mert Keresztelő János és Jézus egyaránt szívbéli megtérést sürget, erre pedig nem hajlandóak.
Keresztelő János és Jézus két különböző módon kereste az emberekkel való kapcsolatot. Ők azonban a szigorú életű Jánost éppúgy elutasították, mint a bűnösöket barátjává fogadó Jézust. S mindezt ésszerű indok nélkül tették, miként a játékot elrontó gyermekek.
Életünk az akarás és a nem akarás szeszélyei között hullámzik, hiányzik belőlünk a következetesség hitünk és tetteink között. Pedig csak az egész életet átölelő és elkötelező teljes odaadás teszi lehetővé az Istennel való eleven és baráti kapcsolatokat. „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat…” (Jn 14,23).
Tudnunk kell, hogy az Istennel való személyes kapcsolat, a vele való egyesülés ezen a földön sokkal inkább az akarat, mint az értelem által valósul meg. Nagyon lényeges: én tudatosan törekedjek az Istennel való személyes, élő kapcsolatra, én akarjam szeretni Krisztust, mert ha a Krisztus iránti szeretet irányítja minden szavamat, cselekedetemet, ha a Krisztus iránti szeretet sürget engem, akkor senki és semmi sem választhat el tőle. Ebben az esetben minden tettem, ügyem, munkám – nemhogy elszakítana Istentől – hanem eszköze lesz Istennel való egyesülésemnek.

A mai rorátés szentmisén gondoljunk arra, hogy ebben az adventi szent időben Isten velünk is személyes kapcsolatba akar lépni, bennünket is játékba hív, egy olyan élet-játékba, amelynek tétje örök boldogságunk. Személyes, élő kapcsolatra szólít bennünket, mert ajándékát, azaz Őt magát a Betlehemi Kisdedben, csak úgy nyerhetjük el, ha együttműködünk vele.
Mi ne tartozzunk azok közé, akik sem a Keresztelőre, sem a Messiásra nem hallgatnak! Figyeljünk az Úr szavára, s az evangéliumnak megfelelő élettel válaszoljunk hívására, hogy isteni műve teljessé válhasson bennünk.