Akarom tisztulj meg...

Mint hallottuk az első olvasmány és az evangélium is az egyik legszörnyűbb betegséggel, a leprával, vagy régies nevén a bélpoklossággal foglalkozik. Ez a betegség az emberiséget örökké izgató problémák egyike, még ma is. A betegséget korábban már legyőzöttnek hitték, világszerte azonban még ma is milliós nagyságrendben jelentkezik és számos országban igen elterjedt. Sőt egy 2007-es feljegyzés szerint Európa utolsó „lepratelepe”, szanatóriuma 23 beteggel éppen nálunk, Romániában, Tulcea megyében volt. A betegség 1982 óta gyógyszer kombinációval gyógyítható, de a kezelés hosszadalmas és költséges, s erre a tehetősek nem igazán áldoznak, annál inkább az emberi-életet kioltó újabb, és rafináltabb fegyverek kifejlesztésére.

A betegség megítélése az évezredek folyamán sokat változott, és ma már nem kényszerítik őket ún. „lepratelepekre”, ahol még néhány évvel ezelőtt is a társadalom egészséges tagjaitól jól elkülönülve kellett, hogy éljenek, de az áldozatokban mégis ott él a kirekesztettség, a megbélyegezettség érzése. Már maga a lepra szó is megbélyegző, ezért Európa több országában vagy az Egyesült Államokban – a betegség kórokozójának leírója, a norvég orvos után – Hansen betegségnek hívják.

Az intézetet ahol ezekkel a betegekkel foglalkoznak Hansen Intézetnek nevezték el.
Az Ószövetségben Mózes törvénye a leprással kapcsolatosan előírta, hogy: „a tisztátalan – mármint a leprás – lakjék elkülönülve, tartózkodjék a táboron kívül”(Lev 13,46). A kemény előírás magyarázatát abban kell keresnünk, hogy el akarták kerülni a fertőzést, másrészt azt tartották, hogy a lepra Isten büntetése a bűnökért. Következésképp a leprásnak távol kellett tartania magát mindenkitől, mert a Krisztus előtti felfogás szerint: “tisztátalan” volt, azaz bűnös, Istentől “megvert”, átkozott. A rabbik véleménye szerint „négy dolog – négy fajta ember – hasonlít a halotthoz: a szegény, a leprás, a vak és a gyermektelen” (Misna, Ned. 64b Bar). A leprától szenvedőnek a gyász jeleit kellett viselnie – megszaggatott ruhában, födetlen fejjel, betakart szakállal, ápolatlanul kellett mutatkoznia –, a feléje közelítőt már messziről figyelmeztető kiáltással kellett távol tartania magától. A lepra az ókori, különösképpen a bibliai világ legszörnyűbb betegsége volt, amely félelmet keltet. Ugyanakkor e betegséggel szemben megnyilatkozott igen sokszor az egészséges ember gőgje, saját egészsége túlértékelésének öntudata.

Szent Márk evangéliumának felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből.

Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy. Igen, míg az ószövetségben csak kizárni tudták a leprás beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti. Jézus, aki azért jött, hogy az embert megváltsa a bűntől és annak minden következményétől, minden joga megvolt arra, hogy túllépjen a régi törvényen: meg is teszi, mégpedig határozottan és teljhatalommal:

„Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40). Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok Krisztus-követő! Az igazi hit nem vész bele finom érvelésekbe, magyarázkodásba, hanem csak a legegyszerűbb logikát ismeri: Isten mindent megtehet, amit akar, elég tehát, hogy akarja.

„Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, a Getszemáni-kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.

A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!” Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle. Ő nem fél, hogy tisztátalanná válik. Arra azonban vigyáz, hogy csodái alapján az emberek ne alakítsanak ki róla valamilyen földies messiási képet. Ezért tiltja, hogy beszéljenek a csodáiról.

A jótétemény azonban megnyitja az emberek száját. Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.
A szeretet megengedheti bizonyos parancsok áthágását, de soha nem jogosít fel – a szeretetgyakorlat nagyobb szabadságának ürügye alatt – a törvény teljes felfüggesztésére. A legelső törvény kétségtelenül a szeretet, de ez csak akkor hiteles, ha Istennek van alávetve, ha Istent és Isten akaratát helyezi mindenek fölé.

Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az ember által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből! Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1).

Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta. „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista.

Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is. Boldog Kalkuttai Teréz anya mondta egy alkalommal: „Ha keresztények vagyunk, hasonlítanunk kell Krisztushoz.  Ha elsajátítod a gondoskodás művésztét, egyre jobban hasonlítasz majd Uradhoz, mert az Ő szíve szelíd volt és mindig másokra gondolt. A gondoskodás a nagy szentség kezdete. Gyönyörű, keresztény hivatásunk legyen telve mások iránti szerető gondoskodással. Jézus körüljárt, hogy jót tegyen. A Boldogságos Szűz sem tett mást Kánában, mint mások megszorultságára gondolt és azt Jézus elé vitte. Szeretni és adni kell, áldozatok árán is. Ezért, nem az a fontos, mennyit teszünk, hanem az, hogy mennyi szeretetet fektetünk tetteinkbe, a jelen pillanatba.

Ahhoz, hogy Isten és testvéreink iránti szeretetünk nagyságát megmutassuk, nincs szükség nagy dolgokra. Minden attól függ, mennyi szeretetet adunk, amikor valami nagyon szépet akarunk tenni Istenért”. Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).

Leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos itt Esztelneken is vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén… Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.

Eljegyzettek vagyunk velük a keresztség, a házasság, az orvosi eskü, a barátság, a szomszédság, az ismeretség, a közös hit szálain keresztül is. Nekünk is azt kell mondanunk – szavunkkal, s még inkább magatartásunkkal, cselekedeteinkkel –, hittel, meggyőződéssel, szeretettel: Még ha leprás is vagy, akkor is szeretlek, mert Isten is szeret téged, s akarom, hogy meggyógyulj! Ámen. 

Bejegyezte: Szilveszter Barát dátum: 0:30 vasárnap, február 15, 2015