A mai evangéliumi szakasz középpontjában a Föltámadt Üdvözítő, Jézus Krisztus körül kialakult új közösség, az egyház tagjai közötti kapcsolatok témája áll, ami egyaránt érinti a családi, a szerzetesi, vagy éppen a faluközösséget is.
Szent Máté evangélista Krisztus követői között lát olyanokat, akik a hitükben erősek, és persze olyanokat is, akik gyengék. Öröm tölti el a szilárdan állók kitartását tapasztalva, és aggódik az ingadozók miatt. Jól látja, hogy a közösséget nemcsak szentek alkotják, hanem bűnösök is. A bűn lehetősége és jelenléte viszont zavaróan, sőt aggasztóan hat a közösségre. Máté tudatában van annak, hogy a megoldás keresése közben nagyon tapintatosan, okosan és persze előrelátón kell beszélnie és cselekednie. Ezért veszi át a hibázó testvér rendreutasítását segítő módszert, ami a közösség békés együttélését kívánja elősegíteni.
A kapcsolatokról beszélve nem lehet eltekinteni attól, hogy gondoljunk a rosszra, a bűnre, az együttélés és a találkozások nehézségére. Az egyik kérdés, amelyre vallásos választ kell adnunk, éppen az, hogy hogyan fogadjuk az emberi tapasztalat mélyén jelenlévő rosszat. A rossz létezik, ezt nap, mint nap megtapasztaljuk.A mai evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja, hogy ezzel a problémával szembenézni hosszú és fáradtságos munkát kíván, nem lehet megoldani egyik percről a másikra.
Ha egy testvérem vétkezik ellenem, ez a munka paradox módon rám vár, és nem rá. Emberi logika szerint annak kellene megtenni az első lépést, aki hibázott. Jézus számára nem így van: aki elszenvedte a rosszat, annak kell sok mindent megtennie, mert a veszélyben - az elkárhozás veszélyében - lévő testvér az, aki a rosszat tette, nem pedig az, aki a rosszat elszenvedi. Akit bántanak, nincs másra joga, mint hogy segítsen bántójának.Tehát aki elszenvedi a rosszat, annak kell „mennie”, hogy négyszemközt találkozhasson a másikkal azért, hogy „figyelmeztesse őt” (Mt 18,15). Fel kell adnia azt a pozícióját, hogy ő a sértett fél. Aki megsebezve a másik bocsánatkérésére vár, annak ki kell lépnie a „nekem van igazam” biztonságából, lépéseket kell tennie, hogy a másikkal találkozzon. Fizikai értelemben is meg kell tennie az utat, de azt megelőzi az érzelmi és a lelki út. A négyszemközt tartott bizalmas beszélgetés segíthet a tisztázásban, ugyanakkor védi a hibázó magánéletét.
Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor meg kell tennie az utat más testvérek társasságában is. Erre azért van szükség, mert aki elsőként beszélt a vétkessel, az lehet, hogy elfogult volt. De azért is szükség lehet mások bevonására, mert ők talán alkalmasabb szavakat találnak a figyelmeztetésére.
Ha ez az eljárás is eredménytelen maradna, akkor az esetet a hívők közössége elé kell terjeszteni. Ha a bűnös még mindig vonakodik, semmibe veszi az egész közösség fáradozását, elereszti azt a füle mellett, akkor ebben a rendkívüli esetben a közösségnek az egysége veszélyeztetőjeként meg kell válnia tőle. Ez az eljárás messzemenően figyelembe veszi a közösség tagjáért érzett felelősséget, de tudatosítja a megtévedt ember szabadságának a korlátait is. A közösség tagjai nem érezhetnek felelősséget olyanért, amire nincs ráhatásuk.  
Van tehát egy folyamatos mozgás: felkeresni a testvért és visszatérni tőle, egy törekvés, amely nem hagyja őt egyedül a maga gonoszságában. A megbocsátás szüntelen megújuló, fáradhatatlan felkeresése a másiknak.Minél mélyebb az ő gonoszsága, annál mélyebb az a magány, amibe zuhanhat és annál inkább szüksége van testvérek jelenlétére: amitől el kell szigetelődni, az a rossz, nem pedig a testvér, aki azt elkövette.
Nem azért megyünk egy bűnt elkövető testvérhez, hogy egyszerűen szemrehányást tegyünk neki, nem is azért, hogy megbüntessük, hanem, hogy intsük őt: azért megyünk tehát, hogy visszaszerezzük őt, ahogyan a pásztor visszaszerzi az elveszett bárányt abban a példabeszédben, amelyik közvetlenül megelőzi a mai evangéliumi szakaszt (Mt 18,12–14). Nem csak az van távol, aki eltávolodik a közösségtől, hanem az is, aki másoktól elkülönülve bezárkózik saját bűnébe.
A kifejezés, amelyet Máté használ a feddésre, valójában meggyőzést, tanúsítást jelent: János evangéliumában ez a Szentlélek műve, aki eljön, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8).
Elsősorban a módot kell megtalálni, hogy hogyan ismertessük fel a testvérrel hibáját: az újra meg újra felkeresésnek pontosan ez a célja, hogy tudatára ébredjen a benne élő rossz valóságának, mert ez az első lépcsőfok bármely lehetséges kiengesztelődéshez, az egység újra megtalálásához. Miközben a rossz rejtve akar maradni, a Lélek testvérekben megvalósuló működése mindenképpen le akarja rántani a leplet a rosszról.
Ez csak közös törekvés lehet, olyan munka, amelyben mindannyiunknak részt kell vennünk, amely mindannyiunkat érint. Az igazság művének nekifeszülni, sebezhetővé tesz mindenkit. Lépéseket tenni a testvér felé kockázatos.
De miért vállaljuk ezt a fáradságos munkát? Az evangélium szerint ennek két alapvető oka van.Az első, hogy így megnyerd testvéredet (Mt 18,16): ha az igazi gazdagságot azok a kapcsolatok jelentik, amelyekben részünk van, akkor minden testvér felbecsülhetetlen, helyettesíthetetlen érték számunkra, amellyel törődni kell. Nem veszíthetjük el könnyelműen.A második érvet a záró vers fogalmazza meg (Mt 18,20): amikor ez a munka eredményes, amikor újra felfedezzük a barátságot, akkor és ott biztosak lehetünk a Feltámadt Úr Jézus jelenlétében.
Ez a fáradtságos munka akár kudarcba is torkollhat: semmi garancia nincs arra, hogy „sikerül” (Mt 18,17). A testvér így olyan lesz, mint „a pogány és a bűnös”, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy elhagyta a közösséget. Ez csak azt jelenti, hogy megmarad a távolság, ami pedig szenvedést okoz.
Ezt a távolságot, ezt az űrt csak az imádság töltheti be: „ha közületek a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, Atyám, aki a mennyekben van, megadja nekik” (Mt 18,19) – mondja az Úr.Nagyon fontos a közösségben az összhang. Ha legalább ketten vagy hárman egyetértenek egy célban, és ezt Isten elé terjesztik, biztosak lehetnek a kérésük meghallgatásában.Az ima az emberi elképzeléseket messze felülmúló célok elérésére képes. És amikor a közösség Jézus nevében jön össze, biztos lehet Jézus jelenlétében is. Jézus jelenléte nélkül a közösség tevékenységei közül egyiknek sem lenne jogalapja. 
A Húsvétból újjászületettek közössége szegények közössége volt, amely minden nap megtapasztalta az együttélés nehézségét és a fáradtságos munkával elérhető kiengesztelődés lehetőségét. A közösség pedig, miután egyszer már újra rátalált a békére, egész szívvel imádkozott a még távol lévő testvérekért, hogy a Feltámadott új életének ajándéka őket is elérje és senki el ne vesszen (Mt 18,14).
Befejezésül elmondhatjuk, hogy az egyház olyan élő közösség, amiben jelen kell lennie az igazságra és a szeretetre irányuló törekvésnek. Az igazság érdekében újra és újra egyértelmű határokat kell kijelölni. A szeretet viszont ezeket a határokat mindig szétfeszíti. Az igazságnak és a szeretetnek ez a különös mozgása a közösség Urától és Bírájától ered, akinek a jelenlétében megy végbe mindez. Az egyház közösségének nap, mint nap fáradságosan kell keresnie azt, amit Jézus elvár tőle. Egymásra figyelve, egymást segítve, becsületes párbeszédet folytatva Jézus jelenlétében ez lehetséges.