Esztelnek - Ferenc-rendi templom

„Mi tanúi vagyunk… Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10,39) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből Péter apostol vallomását.
Minden egyházmegye főpásztora évenként legalább egyszer-kétszer körlevélben szól híveihez a nagyobb ünnepek: Karácsony, Húsvét alkalmával. Ha az Úr Jézus föltámadása után körlevelet akart volna írni követőinek, akkor annak a körlevélnek a rövid tartalma ez lehetett volna: A sírba már ne keressetek. A többiről kérdezzétek barátaimat. De ő nem akart körlevelet írni, hanem rábízta az örömhírt és minden földre hozott kincsét, hűségét, evangéliumát és szeretetét választottaira, az Egyházra, akik századok és ezredévek múltán hamisítatlanul, hitelesen és megbízhatóan állítják: igenis mi vagyunk az ő tanúi!
Ha valaki ma, a kereszténység legnagyobb ünnepén veszi a fáradságot és elolvassa mind a négy evangélista leírása szerint az Úr Jézus föltámadásáról szóló híradásokat, annak szemébe ötlik a tény, hogy nincs bennük semmi rendkívüliség. Egyszerű, rövid, mondhatnánk szűkszavú tényközlések, melyek kiegészítik egymást. Semmi elragadtatás, álom, rémtörténet, mese, hanem éppen ellenkezőleg: „normális” körülmények között, mégis páratlanul rendkívüli esemény. A szűkszavúságból jellemző a Jánosról, a szeretett tanítványról szóló állítás a mai evangéliumi szakaszban: „Látta mindezt és hitt!” (Jn 20,8) Az asszonyok híradása után János ért legelőször a sírhoz, de csak Péter után lépett be, és saját élményéről jegyzi le: akkor látott és hitt. Mint ahogy majd a Tibériás-tónál is igen kevés szóval, csupán ennyit mond Simon Péternek, a föltámadt Krisztust látva: „Az Úr az!” (Jn 21,7) Jézus föltámadásának ténye valami olyan bizonyosság, amiről nem regények szólnak, nem lexikonnyi kötetek bizonygatják, hanem elég róla egy-egy lényeges szóval beszélni, hiszen a valóságot nem a szavak áradata hitelesíti, hanem a tény ereje.
Az Újszövetség, az Úr Jézus feltámadására vonatkozó tudásunk kettős okát jelöli meg: az üres sír tényét, és Krisztus megjelenéseit. A sírt asszonyok találták meg felnyitva, ők Jézus föltámadásának legelső tanúi. Amennyiben ez legenda, vagy az apostolok kitalálása lenne, akkor egész biztosan nem asszonyokkal hitelesíttették volna, akik abban az időben nem számítottak érvényes tanuknak. Az üres sír arról beszél, aki benne feküdt, annak szentségéről, aki másként élt, mint mi, mert másokért élt, halálával pedig a legtökéletesebb kiszolgáltatottságot vállalta értünk.
Az üres sír ugyanakkor beszél a síron túli életről, az örök élet valóságáról, amelyről annyit beszélt az Úr Jézus, s ami több, mint a naimi ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár életre keltése, akiknek egyszer újra meg kellett halniuk. Jézus megjelenései pedig Péternek, az apostoloknak és mintegy 500 személynek azt bizonyítják, hogy ő nem kísértet, szemtanuk látták, ettek vele, beszéltek vele, sőt sokan a vérüket ontották a föltámadás hitének igazáért.
„Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” – állítja Szent Pál (1 Kor 15,14). A kétezer éves Egyház krisztusi hitében osztozva talán nem is az üres sír, vagy a megjelenések elfogadása a legnagyobb kérdés, hanem ennek a fáradt, elöregedett, kétségbeesett, közömbös emberiségnek a mindennapi élete, amelyhez alig jut közel Isten örömhíre. Hányan tartják csukva a szemüket, fülüket azok iránt az értékek iránt, amelyek a föltámadás hitigazságából erednek, amelyek felemelték az embert, az irodalom, a munka, az esztétika, a művészetek, az orvostudomány és betegápolás, a nevelés és a zene terén? Hányan csukják be a fülüket, mindkét fülükbe egész napon át szóló fülhallgatót rakva, s keményebbnél keményebb zenét hallgatva, vagy a munka, a pénzszerzés lázában égve, vagy csak a hasznosság elvét követve. Mennyire más lenne az életük, és valamennyiünk élete, ha ők is hinni tudnának a „szép csendesen” világot teremtő Istenben, aki Mária méhében titokzatosan megtestesült, és aki húsvét hajnalán ugyanilyen „észrevétlenül” föltámasztotta a sírból Jézust; abban, aki ugyanígy, minden szenzáció nélkül, mégis csodálatosan rendezi a világot és benne a mi életünket is.
Nagyon fontosnak kell éreznünk tanúságtevő szerepünket, a tanúskodást: szóval, életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni, bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni. A ma élő keresztényeknek az egész világon az a legfőbb kötelességük, hogy helyreállítsák a világ megrendült hitét a szeretetben. Ahogy Ludwig Wittgenstein filozófus állítja: „Csak a szeretet hihet a föltámadásban. Vagy a szeretet az, ami hisz a feltámadásban... a megváltás az, ami legyőzi a kételyt”. Feltámadunk! – írták mélyen hívő elődeink a temetők kapui fölé; „béke – nyugalom – élet” – írták az őskeresztények a katakombák márvány sírzáró tábláira.
Az első Húsvétkor az ember, az emberiség számára új reménység virradt. Ez a világosság a sötétségben ragyog, az Egyház szolgálatán keresztül pedig szerteszét áradt a világban. Tudjuk, hogy a halált legyőző élet reménységében lesz a fiatal másokat elfogadó ifjúvá, a szülő értékhordozó édesapává és édesanyává, majd megbecsült nagyszülővé; s a föld, amelyen élünk, így válik szeretett Szülőfölddé és benne minden ember útitárssá. Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdetik a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet. Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg embertársainkat, családjainkat, Egyházunkat, Nemzetünket és az egész világot azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé, szebbé és kiegyensúlyozottabbá tételére. Ámen