Genezáreti tó - Szilveszter archívum

Akik részt vettek a múlt vasárnapi szentmisén, azok bizonyára visszaemlékszenek, hogy az akkori evangéliumi szakaszban arról olvastunk, hogy Jézus szétküldte apostolait, hogy ők is hirdessék az evangéliumot, Isten országának eljöttét. Az imént felolvasott evangéliumi rész elmondja, hogy a feladat teljesítése után „az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak”. Az Úr Jézus az apostolokkal való találkozó, s azok beszámolója után így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,30-34) Ezeket a szavakat Jézus intézte tanítványaihoz és általuk intézi hozzánk is. Bár sürgette az idő, mégis fontosnak tartotta a csendes elvonulást. Nem erőltette a féktelen, lázas tevékenységet, éjt nappallá téve, az Úr napját is hétköznappá szürkítve, embert nyomorítva. Jézus tudatosítani akarja övéiben és bennünk is, hogy nagy értéke van a csendnek, a pihenésnek. Természetesen itt nem a tétlenkedésről, nem haszontalan semmittevésről van szó, hanem a termékeny Istenre figyelésről. A gyermek odasimulásáról Atyjához, lesve jóváhagyó, bíztató tekintetét, várva áldásának simogatását. A lélek érlelődésének, kibontakozásának alkalmai ezek a csendes elvonulások az élet zakatoló zajától.
Kemény munka közben egy pillanatra meg szoktunk állni, hogy “szusszanjunk” egyet. Mindennapi életünk nagy hajszájában ilyen “szusszanás”, Istenhez sóhajtás az egyéni és közösségi ima, Isten üzenetének olvasása, a szentmisébe való bekapcsolódás, az elmélyülés a szent, az életünket megszentelő gondolatokban.
„Gyertek velem külön egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" – Látszólag eljött végre a pihenés pillanata a tizenkét apostolnak, miután visszatérnek missziós küldetésükből és mindenről beszámolnak Jézusnak. De alig érnek vissza, újra rájuk szabadul a tömeg. Nem tudnak pihenni. Milyen valószerű bemutatása annak, amit sokan közülünk megtapasztalnak, hogy nincs önmagukra, családjukra,barátaikra, embertársaikra idejük. A tanítványok is megpróbálnak hát Jézussal a tavon menekülni, hogy nyugodt helyre jussanak. De hiába fáradnak, mert az emberek átlátják szándékukat és megelőzik őket.
Az apostolok "elrontott" szabadsága lenne ez? A hosszú út után az apostolok kétség kívül pihenésre vágytak, amelyet Mesterüknél találnak meg. De Márk evangélista úgy állítja elénk Jézust, mint aki fáradhatatlanul gondoskodik az emberekről, akiknek céltalan az életük, "akik a pásztor nélküli juhokhoz hasonlítanak". Szabadságon lenni és kipihenni magunkat – gyakran a szeretettel és belső békével függ össze. Jézussal kipihenni magunkat – nem azt jelenti, hogy kényelmes menedéket keresünk, puha fészket, ahol elássuk magunkat. Jézus mellett pihenni: sokkal inkább azt jelenti, hogy tanulunk Isten népe iránti szeretetéből; azt is jelenti, hogy felfedezzük, hogy a küldetés nem más, mint továbbadni Isten szeretetét, amit túláradóan ajándékoz övéinek. Csak ezáltal nyer új értelmet az élet: szavainkat új tartalommal tölti meg és mozdulataink értelmet kapnak. Isten a béke ígéretének beteljesülése, az emberiség ínsége és nyomorúsága közepette, azé a békéé, amelyet mindannyian keresünk, hogy szívünk legmélyebb vágya lecsillapodjék.
Vajon ez azt jelentené, hogy mi apostolként Krisztus követői vagyunk és nincs jogunk szabadságra és pihenésre? – Semmiképp sem! Nekünk is szükségünk van szabadságra és pihenésre és önmagunkra fordított időre, éppúgy, mint a betevő falatra. De a szeretetben nincs szabadság. – Ezt IS Jézus mutatta meg nekünk.
A hétköznapi munka után eljöttünk a templomba, hogy pihenjünk egy kicsit és lélekben feltöltődjünk. Az öntudatos keresztény ember, aki nem csak felszínesen akarja megélni hitét, minden vasárnap Jézustól indul el, hogy a hétköznapokban is a Krisztustól tanultakból éljen, s a hétvégén Krisztushoz tér vissza, miként egykor az apostolok is, amikor a Mester missziós útra küldte őket, s hozzá tértek vissza. Tévedés volna azt gondolnunk, hogy Jézus csak egy röpke hétvégi együttlétre hív bennünket, s nem akar velünk lenni a mindennapokban. Mind a munka, mind a kikapcsolódás idején Jézus velünk van, velünk akar lenni, ha engedjük.
„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” – szól Jézus. Szavai azt is jelentik, hogy a vasárnap megszentelése nem merülhet ki a munkától való tartózkodásban, hanem a lelki feltöltődés ideje kell, hogy legyen minden keresztény számára. Azért jövünk Jézushoz, hogy tanításával és Testével tápláljuk lelkünket. Tanításának hallgatása és a szentáldozás erőt ad nekünk a mindennapi feladataink végzéséhez a munkahelyen és otthon, családunk körében. A szünet nélkül végzett fizikai vagy szellemi munka egy idő után teljesen kimeríti az embert, és tragédiához vezethet.
A legenda szerint Szent János apostol szívesen játszott időnként egy szelíd sas madárral. Egy vadász, aki egy alkalommal meglátogatta, csodálkozva szemlélte az apostol és a sas játszadozását. Nem értette, hogy egy ilyen kiváló képességű ember miért pazarolja az idejét a játékra. Ezért megkérdezte Szent Jánost: „Miért fecsérled idődet egy állattal való haszontalan játékra?” Az apostol visszakérdezett: „Miért nincs a nyilad, amit a kezedben tartasz, mindig kifeszítve?” A vadász ezt válaszolta: „Ha a nyilam állandóan megfeszítve volna, elveszítené erejét. És ha ki akarnék lőni egy nyílvesszőt, az nem repülne messzire.” Szent János a következőkkel fejezte be a beszélgetést: „Látod, én is pontosan ugyanezt teszem. Ha én is állandóan kifeszített állapotban lennék, s minden időmet csak a munkára fordítanám, akkor egy idő után elveszíteném erőmet. Időnként játszom ezzel a sassal, hogy pihenjek és visszanyerjem erőmet. Aztán pedig megújult erővel látok hozzá újra a munkának.” A legenda tanulsága világos számunkra: Szükségünk van a pihenésre és a lelki feltöltődésre. Nem dolgozhatunk hétfő kora reggeltől vasárnap késő estig megállás nélkül. Szükségünk van az értelmes és hasznos kikapcsolódásra, a testi-lelki felüdülésre. Azért van szükség erre, mert csak a csendben, a lélek magányában leszünk képesek felismerni Istennek életünkre vonatkozó akaratát, s felfedezni a megváltás csodáját: aminek gyümölcse a vérizzadás, kínok-kínja, agónia kísérte vajúdás által megszületet új élet, a FELTÁMADÁS.
A napnak egy bizonyos szakaszában, a hétnek egy napján: vasárnap, az évnek egy időszakában – szabadság alatt – minket is elcsendesülésre, nála való megpihenésre és az egymással való találkozásra hív meg Jézus. Örvendjünk ennek a kegyelmi időnek! Használjuk fel a vele való egyesülésnek sajátos eszközeit, a napi imát, a Biblia olvasását, a szentségekhez való járulást, szentgyónást, szentáldozást, a naponkénti, de legalább a vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken való részvételt, a felebaráti szeretetnek gyakorlatait, hitéletünk építésére, lelki gyarapodásunkra!
A mai evangélium szerint a küldetésből visszatérő apostolokkal találkozik Jézus és velük együtt félrevonul egy magányos helyre, hogy megoszthassák vele élményeiket, tapasztalataikat, örömüket és bánatukat, de egyben biztosíthassa pihenésüket is. Viszont az is több helyen előfordul az evangéliumokban, hogy Jézus egészen egyedül vonul vissza, keresi a magányt, hogy idejét az imádkozásnak, az Atyával való beszélgetésnek szentelje.
Keressük mi is azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetünk Istennel, amikor legalább vasárnaponként visszatérhetünk az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztushoz és beszámolhatunk neki munkánk sikereiről vagy kudarcairól, amikor az elkövetkező hét feladatainak végzéséhez kérjük segítségét. De ugyanakkor azokat az alkalmakat is keressük, amikor Isten jelenlétében együtt lehetünk családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, akikkel őszinte, mély párbeszédet folytathatunk az élet nagy kérdéseiről, akikkel megoszthatjuk a hitünk által fémjelzett élményeinket, tapasztalatainkat, sőt a legutóbb hallott, vagy olvasott viccünket, humoros történetünket, ami derűt csalhat gondterhelt embertársunk arcára.
Ne feledjük, hogy egymás hitéből, hitből fakadó életéből, és derűs magatartásából is erőt meríthetünk ahhoz, hogy sikeresen járhassuk végig az élet útját, amely az örök életbe torkollik!