Nyárádremetei kereszt

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16).
Valahányszor olvasom, hallom, vagy idézem a fenti szavakat, midig olyan jóleső tudat tölt el, hisz annyira pozitív, erőteljes, előremutató üzenete van a Szentírás eme legismertebb, legtöbbet idézett mondatának. Azt hiszem, ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, ezt a mondatot idézhetnénk. Viszont ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban akarjuk összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.
Milyen is ez a szeretet, miért olyan nagyszerű és annyira lényeges?
Először is, mert Isten szeretete személyes. „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy”(Iz 43, 1). Tehát Isten nem egyszerűen az egyik általa teremtett bolygóját szánta meg, amikor kifejezte szeretetét, hanem elsősorban az embert szereti együttesen és külön-külön, személy szerint is. Szerette az embert a bűnbeesés előtt és után is, szerette, mert ismerte, szereti – pedig ismeri, tudja, mi lakik az emberben. Mielőtt Fiát adta értünk, mintha csak ránk nézett volna, és azt mondta: szeretem ezt az embert, és bármibe is kerül, megmentem a pusztulástól.
Másodszor, Isten szeretete cselekvő. Isten a legnagyobb ajándékozó. Ajándékozni pedig nem egyszerű dolog. Ha nem csak azért adunk valamit, hogy „adjunk valamit”, akkor az komoly, tervszerű cselekvést igényel. Végig kell gondolni, hogy mire van szüksége annak, akit meg akarunk ajándékozni, minek örülne igazán, mekkora áldozatot tudunk vállalni, elő kell készítni az ajándékot az átadásra… Isten szeretete nemcsak Jézus halálában, mint eseményben nyilvánult meg, hanem abban az egész folyamatban, ahogyan mindezt megtervezte, előkészítette és megcselekedte. Bizonyíték erre a szentírás ószövetségi része.
Harmadszor, Isten szeretete hatékony, vagyis Isten szeretetének ereje van. Ez a szeretet képes megváltoztatni a világ történelmét, és az emberiség, az egyes ember sorsát, életét, ha befogadja. Ezzel kapcsolatosan idézhetjük Szent Pál apostolt, miután találkozik a damaszkuszi úton a személyes Istennel, élete megváltozik, a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, a népek apostola. De idézhetnénk Szent Ferenc atyánkat is, aki fiatal korában, katonaként a világ szemében akart naggyá leni, de miután Isten megszólította őt, minden törekvése, s vágya az volt, a gazdagságot elhagyva, hogy a lehető legtökéletesebben követhesse, a leghűségesebben azonosuljon a szegény és alázatos Krisztushoz.
Ha Isten szeretete képes megváltoztatni a világot és benne az embert, akkor mégis mi a baj? Mi az oka annak, hogy a világ ott tart, ahol tart? Hogy mi az alapvető baj, arra egy kis történettel világíthatunk rá. Vándorolt egy ember a sivatagban, az élet vizét rejtegető oázis felé, és látta, hogy nagyon sok ember áll ott, szorosan összepréselődve, és az oázis közepe felé néznek. Körbe ment, de a tömegtől nem tudott bemenni, és nem tudta, hogy mi a csudát néznek ezek odabent. Látott egy embert, aki felugrálva be-benézett. Megkérdezte tőle, hogy mi van odabent? Ott van a király! - mondta ez az ember, és ugrált tovább. - És látod őt? - kérdezte a vándorunk. - Nem, de ott van benn, hát nem csodálatos? A vándorunk aztán továbbment a sivatagban, és nem messzire az oázistól látott egy valakit, egy egyszerű embert, ahogy üldögélt egy homokbucka árnyékában. Odament hozzá, és megkérdezte tőle: hát te ki vagy, és mit csinálsz? A férfi ránézett, és szomorúan azt mondta: Én vagyok a király, de én sem tudtam bejutni az oázisba. Vagy, ahogy Szent János evangélista fogalmaz a mai evangéliumi szakaszban: „A világosság a világba jött, de az emberek – nem fogadták be, mert – jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak”. Ez a mai kereszténység tragédiája is, hogy éppen a Király nincs benn, a világosságot nem fogadja be. A Jelenések könyvében olvashatjuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel. 3.20). Ha Krisztus bennünk van, akkor van szeretet. Ha nincs bennünk, akkor nincs szeretet. Ilyen egyszerű. Krisztus zörget szívünk ajtaján. Lássuk meg az ő szeretetét, higgyünk abban, hogy ő szeret minket. Legyen ez élő bizonyosság bennünk, mert sokszor ez hiányzik. Tudjuk, hogy szeret, de nem él bennünk elevenen ez a tudat – viszont ha igen, akkor tovább tudjuk adni ezt a szeretetet. A baj az, hogy nem izzik bennünk ez a szeretet, mint a parázs. Tudni kevés, át kell élni, életünk alapjává kell lennie, hogy Isten szeret minket.
Mert Isten szeretete választ vár. Szeretete egyetemes, minden emberre kiterjed, de válaszolni csak az egyes ember tud személyesen. A mi válaszunk a belé vetet hit, lehet. Ennek a hitnek személyesnek kell lennie – egy létező, élő Istenben bízónak. Ennek a hitnek cselekvőnek kell lennie – engedelmességgel, szolgálattal párosulnia. És végül ez a hit hatékony lesz – megment a pusztulástól, az örök haláltól, és megajándékoz az örök élettel a szeretet Istenének boldogító színe látásával.
Azt hiszem jogosan tesszük fel a kérdést, hogy hogyan lehet a miénk, azaz isteni szeretet, amelyre olyan nagy szükségünk lenne. A választ Szent János apostol első levelében találjuk meg: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet… A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül”. (1 Ján. 4.7-10) János apostol ebben a szentírási részben beszél azokról, akik ismerik Istent és azokról, akik nem. A két csoport onnan ismerhető meg, hogy akik ismerik őt, azok szeretnek, akik nem ismerik, azok nem. Ne értsük félre, nem az elméleti ismeretről, az elméleti tudás birtoklásáról beszél az apostol: az nagyon kevés. Attól nem leszek jobb ember önmagában, ha tudom, hogy van Isten. Szent János apostol azt is elmondja az imént idézet részben, hogy: „Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk”.
Ha megértjük, ha a szívünk mélyéig hatol, és életünk alapjává válik Jézus áldozata, az a tény, hogy Isten létére emberré lett, s vállalta értünk, értem a kereszthalált, akkor érthetünk meg valamit az Isten szeretetéből. Ha ez megtörténik, akkor nyilvánvalóvá lesz bennünk az Isten szeretete, mégpedig az által, hogy megváltozott életet fogunk élni, új életet, szeretetben való életet. S minél mélyebben él bennünk ez, minél inkább a hatalmába keríti a lelkünket Isten felfoghatatlanul hatalmas szeretete, annál előrébb jutunk, míg végül úgy fogunk szeretni, mint ahogyan Jézus szeretett minket.
Nem magunknak kell kicsiholnunk magunkból a szeretetet, hiába próbáljuk, úgysem fog sikerülni. De ha megvan bennünk az Isten jóságának és szeretetének átélése, akkor búcsút mondhatunk az izzadós és erőlködős kereszténységnek, és valóságos szabadságban tudunk szeretni mindenkit. Ekkor nyilvánvalóvá válik az Isten szeretete, még pedig azaz igazság, hogy Isten szeretete embereket képes átalakítani, hogy bűnösökből képes szenteket formálni…
Nyilván mindannyian szeretnénk, hogy Krisztus beköltözzön a szívünkbe és benne lakozzon. Szeretnénk mindannyian fejlődni és előrehaladni a keresztény életben. Ezzel kapcsolatosan Szent Pál apostol azt mondja szemlélnünk kell Krisztust, mint személyes megváltónkat, törekednünk kell megismerni az Ő szeretetét: „hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek, és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével”(Ef 3.17-19).
Úgy lehet betelni Isten teljességével, hogy magamban és magam körül csendet termetek, tartózkodom minden zajos mulatságtól, különösen most a nagyböjti szent időben és elgondolkodom az ő szeretetéről, időt töltök a kereszt lábánál, szeretetének bizonyítékánál. Ha egyre inkább elmélyülök az ő szeretetének a szemlélésében, akkor megértem és egyre inkább élő valóság, a boldogság forrása lesz számomra az, hogy Jézus az életét adta értem a kereszten. Az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ne feledjük, csak Istentől tanulhatjuk meg a szeretetet, és csak Krisztusban, a Szentlélek által. Minden más út zsákutca, azaz járhatatlan. Adja meg az Úr, hogy egyre több fogalmunk legyen az Ő szeretetéről, és egyre előrébb haladjunk a szeretet útján a teljes beteljesedésig. Ámen.