A mai evangéliumi szakasz két csodát kapcsol össze. Mindkettőben az jut
kifejezésre, hogy Jézus törődik a rászorulókkal, az elesettekkel, a
kétségbeesés szélén állókkal, és az ő kérésükre veti latba csodatevő
erejét. Viszont, a szükségben lévőkben is van egy közös vonás, ami
megtermi gyümölcsét, amit Jézus megjutalmaz, és ez a hit. A hit készteti
ezeket az embereket arra, hogy tőle kérjenek segítséget, hogy
bizalommal forduljanak hozzá.
Az evangéliumból az is kiderül, hogy Jézus hogyan viselkedik akkor,
amikor az emberek hozzá fordulnak bajaikkal, mert a fizikai és lelki
fájdalom űzi őket. Mindkét esetben megértő, együtt érző ember, de
egyúttal tudatában van isteni hatalmának is.
Az elbeszélés alapján Jézus a Galileai tenger keleti partjáról visszatér
Kafarnaum környékére, ahol azonnal nagy tömeg veszi körül, mert
mindenki látni akarta azt, aki parancsolni tudott a háborgó tengernek
is. Sokan körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. De elsősorban a
csodatevőt látják benne.
Ekkor egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga, a zsidó istentiszteleti hely
elöljárója, siet hozzá kérésével. Leborul előtte, ami az apa
megtörtségére és a kérés fontosságára utal. Arra kéri Jézust, hogy
menjen és gyógyítsa meg a lányát, aki már a halálán van.
Jézus megsajnálja a szenvedő apát. Elindul, hogy teljesítse kérését és
meggyógyítsa a lányát, de a tömeg nem tágít mellőle. Szinte magunk előtt
láthatjuk a jelenetet, amint az emberek kéréseikkel, kérdéseikkel
ostromolják a Mestert. Közben egy asszony is a közelébe furakodik.
Megjelenése és bátorsága bizonyítja hite nagyságát és bizalmát. Már
tizenkét éve vérfolyásban szenved, minden vagyonát az orvosokra
költötte, állapota mégsem javult, sőt rosszabbodott.
Ahhoz, hogy jobban megérthessük az asszony bátorságát, tudnunk kell,
hogy az ószövetségben a vérfolyásban szenvedő, a törvény értelmében
tisztátalan volt, akit kerülni kellett, és akinek kerülni kellett
másokat, mert akit megérintett, az is tisztátalanná vált, az előírások
értelmében így nem mehetett volna emberek közé.
A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (Lev 15,27).
Innen érthető az asszony szerénysége, és félelme, az hogy nem nyíltan
fordul Jézushoz, hanem csak lopva, szó nélkül, hátulról közeledik, hogy
megérintse Jézus ruháját, s közben arra gondol: „Ha csak a ruháját
érintem is, meggyógyulok”.
„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. Milyen erős hite és
bátorsága volt ennek az asszonynak, ami után nem is maradt el a jutalom.
Az asszony miután megérintette Jézust, érezte, hogy meggyógyult, de
ugyanakkor Jézus is „észrevette, hogy erő áradt ki belőle”.
„Erő áradt ki belőle” – ez a rövid mondat nagyszerűen érzékelteti velünk
azt, hogy Jézus minden kegyelem forrása. Hogy Ő a fő, Ő a szőlőtő –
ahogy nevezte magát, aki éltető nedvvel, erővel árasztja el tagjait.
Jézus földi működése idején is meg volt a különleges tudása mindarról,
ami hozzá tartozott messiási küldetéséhez. Ennek alapján látott bele az
asszony gondolataiba és jutalmazta meg hitét a gyógyulással. De amellett
egészen emberi módon viselkedik és megkérdezi, hogy ki érintette meg.
Kérdésével személyes kapcsolatba lép az asszonnyal, nem akarja, hogy
tette személytelen maradjon, de egyben felhívja a figyelmet az asszony
mélységes hitére.
A tanítványok csak azt látják, hogy a tömeg minden oldalról szorongatja,
nem értik, hogy hogyan kérdezheti: „Ki érintette meg a ruhámat?”
Azonban az asszonyban már nem csak a félelem dolgozik, hanem az öröm is,
hiszen érezte, hogy meggyógyult. Leborult Jézus előtt és bevallotta
merészségét. Feddés helyett azonban bátorítást kap: „Lányom hited
meggyógyított, menj békével és maradj egészséges!” Jézus ezzel a
tettével is azt igazolta, hogy a szeretetet, az Atya irgalmának
kinyilvánítását többre értékeli a törvény léleknélküli betartásánál.
Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az
Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas
élmény volt számára, ugyanis eddig, betegségében, az a társadalom
kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő
szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az
asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg
a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg.
„Menj békével” ez az ősi köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az
asszonyt, ezt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában,
amelyet csak Isten tud adni, amely személyes, konkrét életedet teljesen
áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.
Amíg ez a jelenet tartott, addig Jairus lánya meghalt, és az apának
meghozták a hírt. Jézus látta az apa megtörtségét, azért bátorította:
„Ne félj, csak higgy!” Aztán három apostolával – Péter, Jakab, János –
és a szülőkkel belép a halott szobájába, ahol azt életre kelti. Akarja,
hogy az isteni jótéteménynek legyenek szemtanúi, de a nagy tömeg hamis,
politikai messiás várásának nem akar tápot adni.
Talán fölmerül bennünk a kérdés, hát jó, szép az, hogy Jézus
meggyógyította a beteg asszonyt, hogy életre keltette a kislányt, de
miért írták le az evangélisták, és egyáltalán miért olvastatja fel az
Egyház ezeket a történeteket?
Azért, mert Jézus e történetek által is üzenni akar nekünk, fontos
igazságot akar a tudomásunkra adni, mégpedig azt, hogy a hit nagyon sok
esetben, nehéz helyzetben, veszélyek között ébred fel az ember lelke
mélyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban a kishitűséggel vádolt
apostolok hisznek abban, hogy csak egyedül Jézus mentheti meg őket a
biztos haláltól, a tengeren való elsüllyedéstől, ezért kérik segítségét.
A mai evangéliumi szakasz szenvedőasszonya Jézushoz megy, mert hisz
abban, hogy Jézus meg tudja szabadítani betegségétől. A kétségbeesett
apa szintén hittel kéri Jézus segítségét, mert rájön arra, hogy az ö
kislányát senki más nem tudja megmenteni.
Ezek az emberek rádöbbennek, és beismerik azt, hogy az emberi hatalom
véges, hogy egy adott ponton az ember tehetetlenné válik, nem tud
segíteni magán. Ezért egy olyan valakihez fordulnak segítségért, akiről
tudják, hogy hatalma meghaladja az emberét, és erősen hisznek abban,
hogy ez a valaki képes és akar is segíteni a tehetetlen emberen.
Hitüket igazolja már maga a tény is, hogy Jézus segítségét kérik. Milyen
nehéz sokszor az embernek megalázkodni egy másik ember előtt. Ezt mi
magunk is tapasztalhatjuk. Milyen nehéz lehetett a viharedzett és
tengerhez szokott halászoknak megalázkodni az értelmiségi elit egyik
képviselője, a Tanító előtt. Milyen nehéz lehetett megalázkodni a
zsinagóga elöljárójának, egy törvényszegéssel és bűnösökkel paktáló
szegény rabbi előtt. Vagy milyen nehéz lehetett a beteg asszonynak
felszínre hozni azt, hogy ö tisztátlan betegségtől szenved, és most a
törvényt is megszegte.
És ők mégis megteszik, mert hisznek Jézus természetfeletti, isteni
erejében. Ha nem hittek volna benne, akkor nem kérték volna az ö
segítségét –, akkor a háborgó tenger nyelte volna el az apostolokat, az
asszony tovább szenvedhetett volna és az apa nyugodtan eltemethette
volna lányát. De mert mélységesen hittek és nem estek kétségbe, ezért
Jézus hitüket bőségesen megjutalmazta.
Nem egy esetben kerülünk mi is hasonló helyzetbe, mint ők. Nem egyszer
kell megtapasztalnunk nekünk is, hogy bizonyos esetekben tehetetlenek
vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk megoldani a problémákat és
elhárítani a veszélyeket. – Az apostolok, a betegasszony és az édesapa
példája arra akar megtanítani minket, hogy minden nehézségből, a
legkilátástalanabb helyzetekből, amikor emberi erőnk felmondta a
szolgálatot, Istennél akkor is van kiút, van megoldás, de ez a megoldás
egyes-egyedül a belé vetett hit által nyerhető el.
Egyedül a hit mondja meg nekem azt, hogy a súlyos, halálos betegségtől
szenvedve is van értelme az életnek. - Egyedül a hit biztosít arról,
hogyha az embert az csapja be, akit a leginkább szeretett, még akkor is
érdemes élni és bízni az Istenben. - Egyedül a hit ad erőt ahhoz, hogy a
kilátástalannak és bizonytalannak látszó jövő esetén is reménykedni
tudjunk abban, hogy a történelem kereke mindig forog, hogy a dermesztő
hideg tél után mindig rügyfakasztó meleg tavasz és termést érlelő nyár
következik.
A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is
feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban – miben hiszünk igazán?
Válaszunk csak az lehet, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket
gyógyított, halottakat keltett életre, hogy igazolja: Jézus a Messiás,
aki az üdvösség ajándékával jött közénk.
Igen, Isten rendkívüli jelekkel bizonyítja, hogy Jézus személyében Ő
maga jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el
számunkra. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet
Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik csupán.
Ő elsősorban a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából akar
megszabadítani minket, ha mi is akarjuk, ha hozzá fordulunk segítségért,
mint Jairus, vagy mint az evangéliumi asszony tette.
Azonban ne feledjük, csak akkor igazi a hitünk, ha a szenvedésben, a bűn
elesettségében, a halál pusztító kilátástalanságában is megmarad az
életbe, a Jézus által kínált örök életbe vetett reményünk, mert, ahogy
Pál apostol fogalmaz: „Jézus ezt táplálja bennünk. Ez a reménytelenség
ellenére is az igazi reményt tápláló hit.” (Róm 4,18).
Kommentáld!