Szent Mónika

„Vajon mi lesz ebből a gyerekből?” – kérdezték az emberek Keresztelő János születésekor (Lk 1,66). Mi lesz belőle? Mi befolyásolja, alakítja egy ember sorsát, mi határozza meg, hogy mi lesz belőle? Genetikai adottságai, családi örökség, társadalmi környezet, anyagi helyzete, érdeklődése? – bizonyára ezek is.Azonban a XX. század egyik legnagyobb teológusa és lelki írója – Romano Guardini – meglepő kijelentést tesz: „Hogy mi lesz az életünkből, az jórészt attól függ, hogy az ember hogyan imádkozik, és hogyan imádkoznak érette mások. A nagy dolgokat mindig az imádság hordozza.” (Levelek az önnevelésről, 61)A természettudományos gondolkodáshoz szokott ember szinte hitetlenkedve szembesül Guardini gondolatával, és szívesen vitába is szállna vele, hogy bizonyítsa: a nagy dolgokat a gének hordozzák és nem az imádság. Azonban Isten szava az imént felolvasott olvasmányban és evangéliumban arról akar meggyőzni, hogy Guardininak van igaza: a nagy dolgokat az imádság hordozza. Mindkét szöveg a mély hittel végzett, kitartó imádság eredményességéről szól.
Az amalekitákkal harcoló választott nép csak úgy tudott győzni, hogy Mózes, Áron és Hur segítségével napszálltáig kitárt karral imádkozott Istenhez, miközben Józsué az amalekitákkal harcolt. A fölemelt kéz az Isten segítségéért esdő ima jele volt, ugyanakkor bátor harcra ösztönözte népét. Tanulság ebből nekünk, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet előre kiimádkozni, hanem amelyeket imával kell kísérnünk. Isten meghallgatta az állhatatos, kitartó imát és megmentette népét (Kiv 17, 8-13). Ebben az esetben a nagydolgot – az ellenség feletti győzelmet – az imádság hordozta.
Lényegében hasonlót tanít Jézus a mai evangéliumi példabeszéddel is (Lk 18,1-8), ami által azt akarja hallgatóiban elmélyíteni, hogy: „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni”. Ez a bíró nem kereste az igazságot, és nem volt érzékeny az emberi szenvedésekkel szemben sem, noha tudta, hogy az özvegynek igaza van, és azonnal védelmet nyújthatott volna neki, de nem akart. Csupán azért segített és azért szabadította meg ellensége kezéből, hogy végre ő is megszabaduljon az asszony zaklatásától.
A szüntelen imádkozó embernek minden helyzetben kapcsolata van Istennel, vagyis nem engedi el azt a fonalat, amely összekapcsolja őt Istennel, csupán azért, mert befejezte a szöveges imát és most éppen dolgozni indult, vagy már dolgozik. Az Isten jelenlétének tudata határozza meg cselekedeteit ezekben a helyzetekben is.A megpróbáltatások idején csak azok tudnak majd megállni, akik megtanultak imádkozva élni, akiknél az imádkozás nem formális cselekvést jelent, hanem Istennel való beszélgetést, élő, mély, személyes kapcsolatot. A példabeszéd következtetése szerint, ha egy gonosz bíró kényszerből mégis teljesíti a kérést, akkor elképzelhetetlen, hogy a mi Teremtő Istenünk, aki maga a szeretet, ne hallgatná meg a hozzá fordulót. A példával Jézus azt akarja megértetni, hogy Isten még inkább meghallgatja az állhatatos bizalommal hozzá fordulók könyörgését, mint az igazságtalan bíró.
Mi sokszor úgy gondoljuk, hogy nem illik Isten előtt nagyon ragaszkodnunk vágyainkhoz, elképzeléseinkhez. Egyáltalán: minek is zaklatnánk Istent kéréseinkkel? Ő jobban tudja, mire van szükségünk, szeret minket, majd elintézi a sorsunkat. Így gondolkodott talán a tékozló fiú bátyja is, amíg összeszorított fogakkal dolgozott apja mellett, s elvárta volna tőle, hogy kéretlen is adjon neki legalább egy gödölyét, hogy mulathasson a barátaival.Hát nem a kezdetleges, az önző vallásosság jele, ha mindig a saját akaratunk teljesítésére próbáljuk rávenni Istent, ha imádságunk s szívünk tele van panaszkodással? – kérdezhetné valaki. De, bizonyára igen.Ismerős előttünk, hogy Jézus a Getszemáni kertben így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár (a szenvedés pohara), de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd'' (Mk 14, 36). De ez az ima, Jézus életének nem a kezdetén hangzott el, hanem a végén.
Amikor minket imádkozni tanított, „kezdő fokon” épp arra biztatott, hogy tárjuk csak bátran Isten elé a vágyainkat, fogalmazzuk meg, s állhatatosan terjesszük elébe kéréseinket. Egyáltalán: legyenek vágyaink, legyen elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk, s a hamis kereszténység címén ne „adjuk föl előre” az élettel és az Istennel való imádságos birkózást, amely, mint Jákob viaskodása, az áldásért folyik.
Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi szentírási szöveg derűlátóan buzdít a kitartó imádságra. Ma, borúlátó korunkban szükségünk is van a derűlátásra, mely jórészt az imádságból fakad. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy borúlátásunk a jelen, a minket körülvevő, katasztrófákkal, megpróbáltatásokkal telített világból, derűlátásunk pedig az imádságból fakad.
Érdemes megfigyelni, hogy az első olvasmány és az evangéliumi példabeszéd nem akármilyen két kérlelőt állít elénk. Eddig csak állhatatosságukra figyeltünk, de azt sem árt megfigyelnünk, hogy miféle emberek, s miféle kérést terjesztenek elő. Az első Mózes, aki végveszélyben, az ellenséggel vívott harc idején, a választott nép életben maradásáért könyörög az Úrhoz. Az evangéliumi szakaszban egy özvegy rimánkodik, akinek nincsen támasza, nincs egyebe, amiben bizakodhatnék, csak a jajveszékelés.Ugyanis az ókorban az özvegyek igen nehéz helyzetben voltak, mivel az ókor általános szemlélete volt, hogy a nők nem számítanak teljes értékű embernek, így a nőknek jogaik sem voltak. Ezért az özvegyeket úgy lehetett büntetlenül kisemmizni, ahogy csak akarták.
Meg akar minket alázni az Isten, vagy egyáltalán miért tűri, hogy ilyen helyzetekbe kerüljenek a benne hívők? – merül föl sokszor bennünk a kérdés, a megpróbáltatások, a nehézségek idején. Néha talán valóban meg akar alázni, hogy rádöbbentsen arra, hogy nélküle nem sokra megyünk.De azt mindenesetre akarja, hogy kérjünk, olykor azt is, hogy sokáig, hűségesén kérleljük, s bele ne fáradjunk az imádságba. Akkor vezet tovább. Esetleg odáig, hogy őszinte szívvel el tudjuk mondani azt az imádságot is, amelyet Jézus a Getszemáni kertben imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár (a szenvedés pohara), de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd''.
A kitartás az imában azt jelenti, hogy egyre növekvő bizalommal közeledünk Isten felé és rá merjük bízni életünket. Maga Krisztus Urunk adott rá példát getszemáni imájával. Imádkozott egyszer, kétszer, háromszor, tehát kitartóan, Lukács evangélista szerint "még állhatatosabban imádkozott". Emberileg szólva imája hatástalan volt, mert a szenvedések kelyhét, amelynek elmúlásáért imádkozott, végül is ki kellett innia. De kiitta, ráhagyatkozva az Atya szeretetére, és így teljesült be a megváltás műve. Ez a fenntartás nélküli bizalom a kitartó ima lényege.Aki valóban olyan közülünk, mint Mózes vagy a példabeszédben szereplő özvegyasszony, akik kitartóan tudtak imádkozni, kérni, az egészen bizonyos lehet abban, hogy őt meghallgatja az Isten.
Ezen megnyugtató igazság mellett, azonban még egy másik fontos üzenete is van a mai szentírási részeknek. Ugyanis fölmerülhet a kérdés bennünk: miért kell kitartóan, sőt erőszakosan kérni? Miért nem hallgat meg Isten az első szóra?Talán a válasz abban rejlik, hogy Isten nem pusztán meghallgat, hanem "igazságot szolgáltat". Mert az imádkozó ember úgy véli, hogy neki igaza van. Gondoljunk csak magunkra: imáinkban úgy kérünk a magunk vagy mások számára, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van. Nem gondoljuk végig kéréseink összes következményét. Kérésünk nekünk jó – de nem biztos, hogy az másoknak is a lelki-üdvét szolgálja. Isten pedig mindenkinek a legjobbat akarja: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is"(Mt 5,45). Isten még az Ószövetségben kinyilatkoztatta: „Talán örömöm telik a bűnös halálában - mondja az Úr, az Isten -, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?"(Ez 18,23) Az Újszövetségben pedig megerősítette: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére"(1Tim 2,4). Isten legtöbb kérésünkre azt válaszolhatná, mint Jóbnak: „Kérdezni szeretnélek, világosíts fel! Semmivé akarod tenni igazamat, el akarsz ítélni, hogy igazad legyen?”(Jób 40,7-8).Isten igazságot szolgáltat. Igaz ügye pedig csak igaz embernek van. Közülünk pedig ugyan ki mondhatja el maradéktalanul, hogy igaz ember?
Azért kell szüntelen imádkozni, mert az ima segít igaz emberré válni. Mert még a rossz imában is a Szentlélek kisebb-nagyobb fokban beárad az ember szívébe és képes formálni azt. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal"(Róm 8,26). A Szentlélek alkalmassá teszi az embert arra, hogy tiszta lélekkel helyesen könyörögjön. A szüntelen kérés tehát az embert formálja, hogy igaz ember legyen. Hogy meg tanulja Isten Lelkével nézni a dolgokat, hogy felfedezze: Isten mindenkinek – még a legnagyobb bűnösnek is – a javát akarja. Az igazzá vált ember végül igaz kérést terjeszthet Isten elé.
Mint láttuk, mind az első olvasmány, mind pedig a Jézus-i példabeszéd egy kilátástalan szituációról, helyzetről számol be, de mindkét esetben a derűlátás kerekedik felül. Mitől? A kitartó kéréstől, mely, ha nagy sokára is, de elnyeri jutalmát. Hasonló módon minden ügyünkben kitartó imával kell Istenhez fordulni, és nem belefáradni. Újra és újra próbálkozni kell, miként teszi Mózes és az özvegyasszony is.
Hogy mi lesz belőlünk ebben a világban, az elsősorban nem az emberi ügyeskedésen és nem is a génjeinken múlik, hanem jórészt azon, hogyan tudunk imádkozni. Ha lesznek imádkozó emberek, amikor az Emberfia eljön, akkor az Emberfia talál majd hitet is a földön. Ha nem lesznek imádkozók, akkor hit sem lesz már sehol.
Kitartás, igazságosság és hit – mindhárom az imádságból ered, és mindhárom meg is mutatkozik abban, hogy valaki imádkozik. Mert az ima helyes irányba állítja életünket, Isten felé fordít. Az Istenben bízó ember pedig tudja, hogy az igazán nagy dolgok nem a tárgyalóasztaloknál, nem fehér abrosznál és nem is az emberi ügyeskedéstől függően dőlnek el, hanem Istennél. Éppen ezért kell őt hittel, bizalommal és állhatatosan kérni. Ámen.