A prófétáknak mindig különös helyzetük, és szerepük volt az üdvösség történetében. Sorsuk nem az átlagos emberi sors, hanem a kiválasztottaké: Istent és embert egyszerre szolgáló sors. A Szentírásban a próféta nem jövendőmondó, nem jós.A próféta mindenekelőtt, Isten embere, aki Isten nevében beszél, aki az Úr szócsöve. Isten lefoglalja egész személyét, megszenteli, amikor kiválasztja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,4) - mondja az Úr, Jeremiás prófétának a mai első olvasmányban. Ez a személyi lefoglaltság a záloga annak, hogy egész életével Isten tanúságtevője kell, hogy legyen. Különleges feladata, hogy Isten üzenetét képviselje, és hirdesse, akár alkalmas, akár nem, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Legfontosabb erényei a hűség és az Istenbe vetett bizalomból eredő bátorság: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” - bátorítja az Úr Jeremiás prófétát.
Minden próféta csak előkészítője és előképe volt az egyetlen igazi Prófétának, Jézus Krisztusnak. Az Ő prófétai hatalma és szolgálata a prófétai lét teljessége. Benne nemcsak az Isten embere jelenik meg, hanem maga az Isten is. Ezért nem más, hanem a saját maga nevében beszél. De földi sorsában magára veszi az összes próféta sikertelenségét, zaklatottságát, üldöztetését. Egyik legsúlyosabb szenvedése, hogy „a tulajdonába jött, de övéi, nem fogadták be”(Jn.1.11) - éppen szülőföldjén nem értik meg, kiűzik a városból, sőt ki akarják végezni, a város szélében lévő szikláról letaszítva.
A názáreti zsinagógában, a jelenlevők először „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak”. Ilyen örömhírt ők még nem hallottak, hogy a próféta jövendölése most, előttük teljesedett be. Jézus ott áll előttük, Lélekkel felkent ember, aki hirdeti, hogy az előkészületeknek vége, és az a küldetése, hogy megkezdje a megvalósítást. Mindnyájan kinyilvánították, hogy szavai az Isten jóságáról szólnak, ez a jóság az emberek szívét lángra gyújtotta és „mindenki helyeselt neki”. De amikor arról beszélt, hogy Isten jósága, szeretete nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre, hanem minden ember számára elérhető, akkor kitört belőlük a felháborodás, belekötnek a személyébe, s megbotránkozva kérdezgetik: „De hát nem József fia ez?”.Hogy Jézus az ember, akit ismertek, ott van közöttük, alkalmat adott a botránkozásra. Az örömhírt, amit hozott, azt elfogadták, a hirdetőt azonban megvetették és elvetették. Az iránt az emberi külső iránt, amelyben Isten jósága megnyilatkozott, felébredt a botránkozás. Ahogy fogalmaztak később, Szt. János evangéliumában: „Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való” (Jn 7, 27). Akár csak akkor, amikor önmagát a menyből alászállott élő kenyérnek nevezte. Akkor „így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” (Jn 6, 42).Jézus közülük való, de mivel nem az ő elvárásaik szerint küldötte őt Isten, ezért jeleket kívánnak tőle. A názáreti emberek azt akarják, hogy „a nagy tetteket, amelyeket Kafarnaumban végbe vitt, azokat tegye meg hazájában is”. Azt szeretnék, hogy Isten úgy igazolja előttük Jézust, mint ahogy ők azt elgondolták. Ezért hiába minden magyarázat, nem értik, hogy a próféta nem a saját elgondolása szerint cselekszik, nem a saját okosságát hirdeti.A názáretiek elgondolása szerint Jézusnak, mint orvosnak gyógyítania kellene "saját magát", azaz népe között is ugyanazon csodákat tenni, mint Kafarnaumban. Mivel ezt nem teszi, elveszíti népszerűségét az emberek előtt, és szétrombolja a bizalmat és hitet maga iránt. Hisz mire valók a természetfeletti képességei, ha saját településének lakói iránt nem használja, nem kamatoztatja azokat?A názáretiek félreismerik Jézust, hisz a próféta Isten megbízásából, akaratából cselekszik. Viszont Jézus cselekedeteit nem az irányítja, amit a názáretiek elvárnak Tőle, Ő azt teszi, amit a Mennyei Atya akar Tőle és Vele. Isten hitet vár, a hit engedelmességét, a názáretiek azonban nem hisznek és így nem is ismerik Jézus isteni küldetését. Ezért mondja, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.”A zsinagógában levő názáretiek eltelnek haraggal Jézus szavai miatt és erőszakkal válaszolnak. Az emberi gondolkodástól elvakultan és dühödten, mivel nem érték el szándékukat, „kiűzték a városon kívülre, fölvezették a hegyre…, a szakadék szélére, hogy letaszítsák”(Lk 4,29). Íme, a világ ezt a sorsot szánja azoknak, akik küldetése, mint Jézusé, az igazság hirdetése.Az idegen emberek inkább elfogadnak valakit prófétának, mint a saját nemzete, a választott nép fiai. Két példát említ előttük Jézus. A nagy szárazság és éhínség idején sok özvegyasszony élt Izraelben. Isten azonban Illés prófétát egyikkőjükhöz sem küldte el, hanem csak az idegenbeli Szareptába, az özvegyasszonyhoz, hogy feltámassza halott fiát. Sok leprás ember élt Elízeus próféta idejében is, akik gyógyulásra szorultak. Mégis, csak az idegen, a szíriai Námán gyógyult meg. Mindketten idegen nemzetűek voltak. Hogy egy asszonyról és férfiről esik szó, azt jelentheti, hogy Jézus előtt ez a fajta különbség sem számít, Isten üdvössége egyetemes. Tehát az isteni kegyelem nincs se hazához, se fajhoz vagy személyes érdemekhez kötve, hanem teljesen ingyenes.
Ez az ellenséges magatartás nem bátortalanítja el az Úr Jézust, hűséges marad mind küldetéséhez, mind népéhez. Mert a szeretet vezeti küldetésének teljesítésében, az a szeretet, amelyről Pál apostol a szentleckében beszél, s amely „a sértést nem tartja számon”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”, „mindent megbocsát” - még azt is, hogy életére törnek, és keresztre feszítik.Jézus, minden prófétai hívatás példaképe. Ne feledjük, mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, akik a keresztség által Jézus Krisztusba öltöztünk, részesedtünk az Ő prófétai küldetésében is. Részesedve Krisztus prófétai küldetésében, nemcsak a papság, hanem a hívek is arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az evangéliumot, vigyék el a környezetükbe annak szellemét, a hitet és annak igazi gyakorlatát.
A próféta feladata elsősorban abban áll, hogy ébren tartsa az emberekben a hit érzékét; ezt tették az Ószövetség-i próféták is, amikor Izrael népét szüntelenül emlékeztették az igaz Isten létére, a vele kötött szövetségre és az Őt megillető hódolatra, tiszteletre.Napjainkban is, amikor a vallás, Isten és Egyház iránt gyakran közömbös és ellenséges légkör uralkodik a társadalomban, igen nagy szükség van, prófétai feladatot teljesítő nagykorú keresztényekre. Ugyanis a társadalomban élő keresztényekre vár az a feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyék az evangéliumot, hogy a kovász szerepét töltsék be környezetükbe ott ahol élnek. A II. Vat. Zs. szerint „arra hívja őket Isten, hogy kovász módjára apostolkodjanak”(AA2).
Az Evangélium hivatalos hirdetése közvetlenül a papok, misszionáriusok és szerzetesek feladata. De az evangélium aprópénzre váltása a világban élő keresztények sajátos küldetése, mivel a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, az iskolában, a munkahelyen, a szórakozóhelyen vagy akár a kocsmában is.Bár nem olyan általános körben kell gyakorolnunk a prófétai feladatot, mint Jézus gyakorolta, de a magunk körében hasonlónak kell lennünk hozzá. Elsősorban talán otthonunkban, saját házunkban kell elkezdenünk a prófétai, tanúságtevő életet. S talán ez az egyik legnehezebb feladat életünkben. De nem mindig azért, mert úgy fogadnak bennünket, mint Jézust Názáretben, hanem mert könnyebb kifele jónak mutatkozni; könnyebb a tőlünk távol álló személyeket szeretni, a tévé képernyőjének szenvedőjét megsiratni, mint a valóságban egy-egy igazán szerencsétlent segíteni. A szentbeszéd is sokszor akkor tetszik a leginkább, ha könnyezni lehet valamely kitalált édesanya szomorúságán, de nem jut eszünkbe a saját édesanyánk, akinek éppen miattunk van sok szomorúsága.
Itt szeretnék idézni egy elgondolkodtató levél részletet: „Mi keresztények mód felett szép életelvvel rendelkezünk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s valóban aktívak is vagyunk ebben az értelemben. Jómagam is olykor kórházban dolgozom, máskor szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozom, vagy idős embereket látogatok meg, ahol kitakarítok, bevásárolok. Ennek ellenére olykor azt mondja édesanyám: - Sokat beszélsz a felebaráti szeretetről, mégis kritizálsz engem; ha a körülményekkel küszködöm, nem teszel semmit,.. s a családon belül gyakran elfelejted szép szavaidat.Ha jól belegondolok, - írja tovább a levél írója - igazat kell adnom neki, mert tényleg sokat beszélek arról, hogyan kellene a családi életünket Jézus elképzelése szerint alakítani; s valóban nem vagyok mindig olyan segítőkész, ha valamelyik nagynénikémről kell gondoskodnom, vagy valamilyen kellemetlen feladatot kell elvégeznem... könnyebb kifelé jónak mutatkozni, de a szűkebb családi és baráti körben alig van erőm és bátorságom a közeledésre, megbocsátásra.”(F.l.v.Karl R.140)
Bár az Úr Jézus azt mondta: „hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” - mégis azt hiszem, hogyha hűségesek vagyunk, ha prófétai küldetésünk tudatában, életünk tanúságtételével képviseljük az Istent, az Evangéliumot, akkor biztosan lesz eredménye munkánknak: a családban, s a minket körülvevő társadalomban. Ugyanis a világ nem annyira elvont tanítást vár, hanem a megtestesített evangélium konkrét, a mindennapi életben megjelenő példáját az élet minden területén. Hiszen senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával talán meg is cáfolja.
Ne feledjük, Jézus arra biztat, hogy: „a ti világosságotok úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék érte mennyei Atyátokat!” (Mt.5,16)