Trefán Dávid P. Leonárd Kézdiszentkereszt, 1875. december 15. – Kolozsvár, 1945. november 30.

Tisztelt tanári kar, Kedves ünneplő gyerekek,
Krisztusban szeretett Kedves Testvérek! 

Miközben a mai napra készülődtem, kedvenc költőm, Váci Mihály egyik versének, a „Származás” címűnek sorai jutottak eszembe:
„Én nem mások érdemével dicsekszem: - írja a költő,nem azzal kezdem, - honnan származom.Tenni szeretnék valamit először,hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának,kinek rokonságára van jogom.
Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer!miről meglelt fiára ismersok egyszerű, távoli rokonom!
S míg tettemet emlegetik,s komoly szavakkal nevezgetnek engem,ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem:- "Közülünk származik!"
Igen, büszkén vallhatjátok 70 év távlatából is, hogy „közülünk származik”, közületek származott az, akinek nevét viseli iskolátok, s akinek sikerült valami olyat tenni Isten és emberek előtt, amire nem lehet nem felfigyelni, és életpéldáját nem követni.Közületek származott az, akiről, gondolom nagyon sokat tudtok és nagyon sok szó esett az emlékév kapcsán. Ő szülőfalutok egyik legkiemelkedőbb és legnevesebb fia: Trefán Leonárd, ferences atya, az Erdélyi Ferences Rendtartomány egykori vezetője, a könyvkiadó és nyomdaalapító, a templomépítő, a neves igehirdető és lelkivezető, az egyházi író és elbeszélő, valamint elveiért, meggyőződéséért kiálló, s a börtönt is vállaló, aki életét Isten nagyobb dicsőségére, embertársainak, s nemzetének javára és saját lelke üdvére szentelte.
Bizonyára nagyon jól megtanulta kedves szüleitől, elkötelezett, hivatásuknak élő nevelőitől kisdiák korában, s majd ifjú korában ferences tanáraitól Esztelneken és Vajdahunyadon az evangéliumi tanítást, miszerint: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”(Mk 10, 45).
S mindezt miért volt képes megtenni, honnét volt a bátorsága, az ereje, hogy kiemelkedjen a szürke hétköznapokból, a falu egyszerű névtelenségéből, s Kézdiszentkereszt neves szülöttje legyen?Onnét, hogy gyerekkorában szinte az anyatejjel szívta magába a tiszta hitet, az biztos reményt, s a tökéletes szeretetet, s fiatal korában találkozott egy eszmével, egy lelkiségi mozgalommal, amelynek tagjai a több mint 800 éve élt szegény és alázatos Szent Ferencnek a példáját követve, a krisztusi tanítás, az evangélium elkötelezett hívei, s hirdetői lettek. 
Annak a Ferencnek a példájára, aki életének értelmét keresve s helyét a világban, találkozik a Szentírás eligazító, megszólító erejével. Egy alkalommal a szentmisében a következő szentírási részt olvasták: "Menjetek és hirdessétek: közel van a Mennyek országa. A betegeket gyógyítsátok meg… a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki… Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut…"(Mt 10,7-20).Amikor Ferenc ezt hallotta, mintha hályog hullott volna le a szeméről. Egy csapásra véget ér a keresés: a felolvasott szövegben életére vonatkozóan Isten akaratát fedezi föl: "Ezt akarom, ez az, amit keresek! Teljes szívvel ezt akarom tenni!" - mondta boldogan és azonnal hozzá fogott tettekre váltani a hallottakat.  
A fiatal Ferenc, s minden bizonnyal a ma ünnepelt személy, Trefán Leonárd atya, falutok szülötte, iskolátok névadója is az élet értelme után kutatva, s helyét keresve a világba, az Evangéliumba ütközik. Az évszázadok távolából rátalál arra, Aki „kezdetben volt”, az Élet Szavára, a Názáreti Jézusra, aki az élet zűrzavarában képes eligazítást, célt, s értelmet adni az életének. Szent Ferenc atyánk azt írja Végrendeletében, hogy: „senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki részemre, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem”.Azzal, hogy Ferenc elkezd az evangélium, Krisztus tanítása szerint élni, olyan történet kezdődik el, amely ma is tart, és sokféle közösségben és személyiségben folytatódik lelkisége. Tehát Ferenc nem akart megtérése után semmi nagyot, semmi rendkívülit tenni, még kevésbé szerzetesrendet alapítani, hogy ezáltal nevét beírja a történelembe, hanem csak egyszerűen élni akarta az evangéliumot. Viszont ezt olyan nagyszerűen tette és vonzó módon, hogy rövid időn belül sokan, mások is csatlakoztak hozzá, mert úgy akartak élni: szegénységben, tisztaságban és engedelmességben, mint ő.Ferenc ezzel írta be nevét a történelembe, s tette feledhetetlenné. Miközben kortársairól semmit, vagy alig tudunk valamit, mert a történelem süllyesztőjében eltűntek, addig Ferenc lelkisége, szellemisége, életpéldája ma is vonzó sokak számára. Leonárd atya is Assisi Szent Ferenc vonzás körébe került, talán már gyerek korában, hisz a közeli, esztelneki ferences kolostorból bizonyára sok szerzetest ismert.Így amikor tenni szeretet volna valamit, a bevezetőben idézett vers szavaival élve: „Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer!miről meglelt fiára ismersok egyszerű, távoli rokonom!
S míg tettemet emlegetik,s komoly szavakkal nevezgetnek engem,ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem:- "Közülünk származik!"Tehát amikor tenni szeretet volna valamit, akkor talán elsősorban nem az lebeget a szemei előtt, hogy nagy és híres ember akar lenni, akinek majd nevéről iskolát neveznek el, hanem egyszerűen az assisibeli fiatalemberhez, Ferenchez hasonlóan elkezdte élni, öntudatosan Krisztus Urunk tanítását, s ahogyan élte, azáltal vált naggyá, nevessé.Hisz Krisztus tanítása arra ösztönözte őt, hogy ne csak önmagával, önmaga boldogulásával foglalkozzon, hanem másokért szentelje az életét, hogy akár áldozatok árán, önmagáról megfeledkezve is segítsen embertársainak, a földhözragadtságból felemelkedni, az evilági és természetfeletti életben eligazodni, boldogulni. Miközben tette mindezt, őszintén, s elkötelezve élte az evangéliumot, vált naggyá, nevessé, híressé. 
P. Trefán Leonárdnak a 70 éves életpályája alatt, elkötelezett emberként, magyarként, keresztényként, ferences szerzetesként, sikerült tenni valami olyat, amiért ma itt lehetünk, és ami miatt vele kapcsolatosan büszkén vallhatjuk, Ti Kézdiszentkeresztiek, ti az ő nevét viselő iskola diákjai és mi ferencesek, hogy „közülünk származik”, származott.Azonban, azt hiszem, hogy nem elég vele csak dicsekednünk, hanem életpéldáját megfontolva követnünk kell. Természetesen mindenkinek a maga életterületén és életállapotában, vagyis ott, ahová az Úr állította őt, akár mint szülőt vagy nagyszülőt, akár mint tanuló gyermeket, pedagógust, vagy kétkezi illetve szellemi munkát végző személyt.