Advent harmadik vasárnapján a szentmise kezdő éneke így szól: "Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van" (Fil 4,4). A régiek erről a bevezető énekről ezt a vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezték. Az első olvasmányban Izajás próféta is az örömről, örömhírről beszél, és azt mondja, hogy: „Nagy örömmel örvendezem az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben”(Iz 61, 10). A szentleckében pedig Szent Pál azt mondja: „Legyetek mindig derűsek”(1 Tessz 5,16).
Ma, amikor az egyház, annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás, annyi sok baj és szomorúság ellenére is, örömre szólít fel, azt hiszem érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi is az öröm, azaz öröm, amiről a keresztény hit beszél, és hogyan juthatunk annak birtokába?
A hittudósok azt mondják, hogy az öröm nem erény, hanem az erény gyakorlása, gyümölcse. Éppen ezért nem lehet egyszerűen begyakorolni, megszerezni nevetéssel, énekléssel vagy tánccal. Ezért van az, hogy a legnagyobb komikusok, humoristák, azok, akik a nevettetés zseniális adományával rendelkeznek, magánéletükben gyakran melankolikus, szomorkodó emberek.
Az belső, a lelki öröm egyszerűen nem a nevetésből, nem a kacagásból fakad. Amint a virág és a gyümölcs feltételezi a fát, az ágat, ahonnét születik, amely hordja és táplálja, úgy a belső örömnek is van előfeltétele. De mindenekelőtt ezt a valamit, aminek az öröm a virága és a gyümölcse, birtokolni kell. Alig, hogy ez megjelenik, lehetővé válik az öröm, erőlködés nélkül, anélkül, hogy gondolnánk rá. És ez a valami a szeretet.
Mikor tudunk igazán örülni? Amikor megtaláltuk, azt, amit keresünk, amikor birtokában vagyunk annak, amit akartunk, amit valamiképpen szerettünk? Minden öröm feltételez valamilyen szeretetet, és meg is felel valamilyen szeretetnek. „Mond meg nekem, minek örülsz, és én megmondom, mit szeretsz" - tartja a népi-mondás.
Az öröm megszerzésének tehát első feltétele, hogy szeressünk valamit, mert szeretet nélkül nincs öröm. Azonban van egy második feltétele is: a birtoklás. A pipázó embernek nem elég az, hogy szeret pipázni. Ahhoz, hogy pipázni tudjon, szüksége van a pipára, és a belé való dohányra. Az öröm, létünk elnyugvása és kibontakozása a szeretet tárgy biztos birtoklásában van. Éppen ezért nagyon lényeges, hogyha ki akarjuk kerülni a szomorúságot, akkor ne szeressük meg azt, amit sohasem birtokolhatunk, vagy amit hamarosan el kellene veszítenünk.
Aquinói Szt. Tamásnál, minden idők egyik legnagyobb keresztény gondolkodójánál, hittudósánál olvashatjuk: Az öröm szükségképpen nyomában jár az Isten iránti szeretetnek. Vagyis az öröm előfeltétele az Isten iránti szeretet. A kereszténység az öröm vallása és nem a szenvedésé. Igaz jelképünk a kereszt, de ez a kereszt minket nem csak Krisztus halálára emlékeztet, hanem föltámadására, és még inkább Isten végtelen szeretetére.
Vallásunk lényege a szeretet, az pedig az öröm kiapadhatatlan forrása. A keresztény élet és az öröm között szükségszerűen lényegi összefüggés van. Paul Claudel, a neves francia költő mondja: „Tanítsd meg őket rá – már, mint a keresztényeket -, hogy nincs más kötelességük a világon, mint az öröm”. Az egyik dán teológus (Kierkegaard) szerint pedig: „Aki igazán eleven viszonyban van Istennel és ennek a viszonynak a szellemében akar élni, valójában egyetlen kötelessége van: Legyen vidám”. Ha a kereszténynek, mint embernek ezer oka van is a szomorúságra, mint kereszténynek mindig van legalább egy oka az örömre: Vele van az Isten. Szent Pál gyakran szólít fel az örömre, mondván: „Örüljetek az Úrban szüntelenül. Újra csak azt mondom, örüljetek - és azt is megmondja, hogy miért kell örvendeni -, mert az Úr közel van".
Miért kel hát örülnünk? Mert a keresztény embernek egyik legnagyobb kötelessége az öröm, mégpedig: Istennel-, felebarátjával és önmagával szemben.
Kötelesség - Isten iránt, mert Isten örömre teremtett bennünket. Örömünk a legegyszerűbb és legigazibb mód annak kifejezésére, hogy tudatában vagyunk a természet és a kegyelem ajándékainak, és hálásak vagyunk értük Istennek. Amikor valaki ajándékot ad nekünk, viszonzásul nem is annyira köszönetünket várja, mint örömünket, örömünk az igazi jutalma. Ugyanez vonatkozik az Istennel való kapcsolatunkra is.
Másodszor azért is Istennel szembeni kötelességünk, mert a legközvetlenebb tanúbizonyság, amelyet az Ő igazsága mellett tehetünk. - Az ateista filozófus Nitzsche mondotta: „A megváltottaknak megváltottabbaknak kellene látszaniuk ahhoz, hogy hinni tudjak a Megváltójukban". Igen, az embereknek jelekre van szükségük, hogy higgyenek. Erre pedig nincs jobb jel a keresztény örömnél. Ez talán meggyőzőbb a szeretetnél is. A szeretet csalóka is lehet, de az öröm - a mély, megzavarhatatlan belső öröm -, nem csal. Ilyen öröm csak valós és hiteles forrásból származhat. Tehát ezért is kötelesség Isten iránt az öröm.
Az öröm kötelesség a felebaráttal szemben is. „Hordozzátok egymás terhét...” (Gal 6,2) - mondja Szt. Pál apostol. Mások terhét hordozni annyit jelent, hogy megpróbáljuk könnyebbé tenni az életüket. Ebben pedig óriási segítséget jelent az öröm, az ha feltudjuk deríteni embertársaink életét. Mohamed szerint a "jócselekedet az, ami mosolyt csal a másik ember ajkára". Egy másik mondás szerint: "Semmi sem használ jobban a léleknek, mint elérni azt, hogy egy másik lélek kevésbé legyen szomorú". A kínai közmondás pedig azt tartja: "Mindig meg marad egy kis illat annak kezén, aki rozsát kínál". Igen, miközben sikerül másoknak örömet szerezni, az minket is boldogsággal tölt el, derűssé tesz.
De ugyanakkor az öröm kötelesség önmagunkkal szemben is, mert ettől függ testi-lelki egyensúlyunk. „A vidám szív jó vért szül, a megszomorodott lélek kiszárítja a csontokat" (17,22) - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. Tény, hogy az öröm mélyebb lélegzést hoz létre, ezzel elősegíti a vérkeringés jobb működését és az idegsejtek kellő ellátását. Ezzel szemben a levert kedélyállapot akadályozza a szívműködést, gátolja a lélegzést és megmérgezi a szervezetet. A nagy bölcselő Arisztotelész szerint "az ember nem élhet sokáig öröm nélkül". Viszont az is tény, hogy az öröm nélkülözhetetlen a lelkiéletben. „Föltétlenül szükséges, hogy aki előre akar haladni a lelkiéletben, abban meg legyen az öröm": (A. Szt. Tamás)
Öröm nélkül nincs életszentség sem. Ugyanis az örvendező lelkű ember ajándék a környezetének és Krisztus ügyének legjobb szószólója. A savanyú és keserű képű "szentek" – igazából ilyennek nem léteznek a szentek társaságában -, mindig gyanúsak, mert talán maguk sem hisznek az evangéliumban, a krisztusi örömhírben.
 A lélek gyümölcsei közé tartozik: a szeretet, az öröm, a békesség... (Gal 5,22). Éppen ezért az örömöt nem lehet parancsolni, megvenni, vagy kölcsön kérni. De nem lehet összetéveszteni az olcsó szórakozások kábulatával sem. Az öröm feladat, amelyet komolyan kell vennünk. Fel kell magunkba ébreszteni, ápolni kell, szüntelenül megújítanunk, fáradságosan kiküzdenünk természetünk és a világ lefelé húzó hatalmaival szemben. Az ember Isten öröméből lett és örömre van teremtve. Ujjongó boldogság csak ritkán jut osztályrészünkül, de mindennapi életünk tele van szórva apró kis örömökkel. Aki ráneveli magát a kis örömök művészetére, felfedezésére annak életét elönti a fény. Azonban aki az öröm útján akar járni, annak meg kell tennie egy döntő lépést: ki kell lépnie önmagából. Mert az önző ember szűk belső világában elhervad, illetve meg se tud születni az öröm. Itt van a mi nagy tévedésünk: mohó igényeink kielégítését tartjuk örömünk forrásának, holott az Úr Jézus szerint "nagyobb boldogság adni, mint kapni..." (Apcsel 20,35). Aki a szeretet lendületével adni tanul, annak öröme megsokszorozódik.
Befejezésül hadd idézzük Szent Ferenc atyánk bölcs útmutatását a már mondottakkal kapcsolatban: „Miféle arcot vágsz? - kérdezi az egyik testvért. Talán megsértetted az Istent? Mert más ok nem lehet a szomorúságra. Ha így van, hozd rendbe szénádat és ne légy mások terhére szomorúságoddal.”