Ma templomunkban, a közelgő
Árpádházi Szent Erzsébet ünnepe
kapcsán megrendezésre kerül a szokásos évi Karitászgyűjtés, amint már a
múlt vasárnap hirdettük. Az idén, az idős betegek megsegítésére fordítja
majd a begyűlt összeget, a Karitász központ.
Mivel a Karitász világszervezetének védőszentje Árpádházi Szent
Erzsébet, akinek 19-én lesz az ünnepe, úgy gondoltam, hogy elmélkedésünk
középpontjába az ő személyiségét és vonzó életpéldáját állítjuk, hiszen
ő az a személyiség, aki a kapott talentumokat, amikről a mai
evangéliumi szakaszban olvastunk, nem elásta, de nem is csak a maga és
családja, hanem rászoruló embertársainak a javára kamatoztatta.
Erzsébet
legfőbb talentumai közé a szolgáló, a cselekvő szeretet tartozott,
amely az ő Istenbe vetett igaz hitéből, biztos reményéből és tökéletes
szeretetéből forrásozott. Most, születésének 807-ik évfordulója
alkalmából érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi tette őt ilyen naggyá,
miért annyira vonzó és népszerű ma is az ő alakja, nem csak népünk,
hanem a különböző nemezetek között is?
Azt hiszem, azért mert az
Árpád-ház legsajátosabb hagyományát, az életszentséget vitte tovább,
mint István király, Imre herceg, boldog Gizella, István unokahúga,
Skóciai Szent Margit királyné, László király, s az ő lány Piroska,
bizánci császárné lelkiségét. Mindezt azzal az egyszerűséggel tette,
amely a szentet Istenhez köti.
Szent Erzsébet misztikus volt, a
legtökéletesebbek közül való. Isten szeretetében élt, s az evilági
dolgokat, anyagi javakat, úgy használta, hogy általuk Istennél örök
kincseket gyűjtött. Pedig ahogy körülöttünk, úgy körülötte is kavargott a
mulandóság, a családi viszályok, az ármánykodók, a hálátlanok, a földi
boldogság, a királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom – mind
jött és ment, Erzsébet pedig imádkozott és derűs maradt a szürke
hétköznapok, a megpróbáltatások közepette is. Azon munkálkodott, hogy
mindig Isten jelenlétében éljen, és hogy „vidámmá tegye az embereket”.
Az
ő élő istenszeretetének sugárzása szelídítette meg rosszakaróit és
ragyogta be férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit, egész
önkéntes életáldozatát.
Erzsébetnek Isten iránti mély szeretete a
felebarát iránti szeretetben öltött testet, a betegek, az elesetek, a
rászorulók felkarolásában vált gyümölcsözővé, akikben Krisztus arcát
fedezte fel.
Szent Erzsébet megértette és nekünk is meg kell
értenünk: az Egyháznak nem csak az a küldetése, hogy megvigye az
embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és
tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével,
melynek lényege: „Szeresd Uradat, Istenedet… szeresd felebarátodat…”(Lk
10,27).
Ez a szeretet tevékeny, akit ez vezérel, az nem marad
közömbös a mellette élő gondjai iránt. Akit ez a szeretet tölt el, az
hozzájárul a nála hátrányosabb élethelyzetű emberek gondjainak
enyhítéséhez.
A szeretet hősies fokon való gyakorlása miatt tűntették
ki a már boldoggá avatott Kalkuttai Teréz anyát 1979-ben a Béke-Nobel
díjjal. És ő mondta egy alkalommal: „a legborzasztóbb betegség ma nem a
lepra vagy a tuberkulózis, hanem inkább, azaz érzés, hogy valaki nem
kívánatos, senki nem törődik vele, mindenki elhagyja. A legnagyobb rossz
a jóakaró és jótékony szeretet hiánya, a szörnyű közönyösség az
útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a
korrupció, a szegénység és a betegség”.
Erzsébet, Teréz anyához
hasonlóan, minden szükségben lévőben, szeretetre váró emberben Jézus
kopogtatására figyelt és magáévá tette a Jelenések könyvének mondását:
„Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja
az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem”(3,20).
A
jócselekedetek gyakorlásánál fontos szem előtt tartanunk Szt. Pál
apostol figyelmeztetését: „Osszam el, bár egész vagyonom a szegényeknek,
s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem, mit sem
használ nekem”(1 Kor 13).
Vagyis a jó gyakorlása, cselekedete nem
egyenlő magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést,
hiúságot és gőgöt is álcázhatnak. Ezért mondja Pál apostol: vigyázatok,
mert maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. És, hogy ez
így van, Jézus megkísértéséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a
sátán az Urat a pusztai böjtölés alkalmával, amikor a köveknek kenyérré
való változtatására akarta rábírni, hány és hány éhező embert
lakathatott volna jól. S mégsem tette, mert cserében a sátánnak kellett
volna engedelmeskednie.
Szent Erzsébet már a középkorban felismerte
ezt a veszélyt, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt
biztosított neki, és ehhez hozzájárult még az adakozás lehetősége. Ő
mégis el tudott rejtőzni a szolgáló szeretet alázatába. És ebben
példakép a mi számunkra.
Ezért lenne fontos, hogy megtanuljuk az
erzsébeti leckét. Amelyet nagyszerűen fogalmazott meg Szent II. János
Pál pápa az irgalmasságról szóló levelében: „Aki ad, bőkezűbbé válik,
amikor érzi, hogy a másiktól kegyelmet kap azáltal, hogy ajándékát
elfogadja, és viszont aki tudja, hogy valamit kap, de annak is tudatában
van, hogy a jótétemény elfogadásával jót tesz, a maga részéről megőrzi
személyes méltóságát”.
Szent Erzsébet csillaga 807 év távlatából ezt
az eszményt sugározza felénk. Vagyis meg kell tanulnunk úgy gyakorolni a
szeretet cselekedeteit, hogy általuk magunkat érezzük lelkileg
gazdagabbaknak, nyerteseknek.
Elmondhatjuk, hogy az Isten vonzásában
élő ember szeretete és önajándékozása nem korlátozódik szűk családjára,
túllép háza küszöbén, és egyre tovább terjed. Szent Erzsébet hitt abban,
hogy amit a legkisebbek közül egynek tesz, azt az Úrnak teszi (Mt
25,40). Erre az evangéliumi igazságra képes volt ráirányítani férje
figyelmét is. Lajos őrgróf ennek köszönhetően Krisztust véli fölfedezni a
leprásban, akit Erzsébet ágyába fektet helyszűke miatt, távollétében.
Szent
Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés,
abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI.
századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom
kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti
közönytől, az elhidegüléstől. Nagylelkű összefogásra és szeretetre
bátorít minket.
Mert amikor korunk válságát vizsgáljuk, akkor látjuk,
hogy az nem egyszerűen anyagi, pénzügyi, még akkor sem, ha az árak
növekszenek és a fizetések egy helybe állnak, de nem is környezeti, még
akkor sem, ha a látszat arra utal, hanem elsősorban magának az embernek a
válsága, az ember hitének a válsága.
Világszerte és népünk körében
is fogyatkoznak a mély emberi, érdeknélküli barátságok, egyre többen
félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert
megfogyatkozott az erősítő példa, a pozitív tapasztalat.
Fiataljaink,
gyerekeink elmaradoznak a vasárnapi szentmiséről, felhagynak a
vallásgyakorlattal, a hit szerinti élettel, mert a felnőttek életéből
nem tapasztalják, hogy az Istenbe vetett hit jobbá, szebbé, igazmondóvá,
megértőbbé, a mindennapi életben segitőkészebbé, a házasságban
hűségesebbé teszi az ő életüket. Igazából nem látnak, nem tapasztalnak
különbséget egy templomba járó és nem járó ember élete között… Ezért
igen sokan áldozatul esnek a reklámok, a valótlanság káprázatának,
miközben „való világnak” hiszik és mondják.
Szükségünk van arra az egyszerűségre, és realitásra, amely Szent Erzsébetet a világhoz, az emberekhez és Istenhez kötötte.
A
kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a
teljes Igazságot. Valahányszor megújult Egyházunk a történelem során, az
mindig olyan embereken keresztül történt, mint Toursi Szent Márton,
Szent Ferenc, Szent Erzsébet, boldog kalkuttai Teréz anya, boldog
Batthyány-Strattman László, akik újra indultak Krisztustól, akik nemcsak
hirdették, hanem élték is Krisztus tanítását.
A mai világ-válság
megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon,
ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet és a többi szent tette, vagyis az Istent
és embert szolgáló szeretet által.
Éppen ezért minden munkánk és
pihenésünk, örömünk és bánatunk, egészség és betegség között keressük
Istent, hogy egymásra is rátaláljunk és önmagunkkal is megbékéljünk. Így
mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem tud meglenni jótettek
nélkül.
Engedjünk az isteni szeretet vonzásának, győzzük le
kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is a szeretet hősei
lehessünk. Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet. Ne
rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk
szeretni.
Azt azonban tudnunk kell, mondja a nyugalomba vonult
szentatya, Benedek pápa, hogy „az önkéntes szeretet nem pusztán a
jóakarat kifejezése, hanem Krisztus személyes megtapasztalásán alapszik.
Krisztus volt az első, aki az emberiséget szolgálta, szabadon
odaajándékozta életét mindenki javára. Isten nagylelkű szeretetének
megtapasztalása minket is arra serkent, hogy hasonló módon forduljunk
testvéreink felé.
Mindenekelőtt az Oltáriszentségből fakadó kegyelem
az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy ellenszolgáltatás nélkül
gondoskodjunk másokról. Ezáltal Isten szeretetének látható eszközeivé
válunk egy olyan világban, amely szeretetre áhítozik a szegénység, a
magány, az elszigeteltség, a tudatlanság közepette”.
Ne feledjük, a
mai példabeszédben a hangsúly nem az öt vagy a két talentum
megduplázásán van, mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem az
odaadás mértékén, az őszinte és tisztaszív elkötelezettségén van. Ezzel
kapcsolatosan arra biztat bennünket a Szentatya, hogy ne féljünk
gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való
önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.
Ha ebben a
szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a
nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges
szolga, menj be Urad örömébe!”
Kommentáld!