Sokan vannak, akik az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlítják, amely napvilágos és alagutas szakaszokon vezet át. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, az alagutat azonban csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.Nagy kérdés, melyiket választja a mai ember? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként halad előre az élet útján?
Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-23): Jézus vízen járásának leírása. Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az evangéliumi eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget. Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon küszködtek. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen. A kétségbeesett, felzaklatott lelkű tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és lelkesen lépegetett a hullámokon. Fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt, - gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”
Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.
Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen. Aztán megrémülünk: lehetséges, hogy vízen járok? A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten, esendőségünk tapasztalatában. S Jézus kinyújtja kezét. Mindig, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk Jézus isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor „szél is eláll”!
Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a szürke hétköznapokat?A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1). Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent. Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Már az első személyes kapcsolat is sokkal többet jelent számunkra, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.Például, más az, ha egy édesanya gyermekének fényképét nézi, s egészen más, ha a valóságban ölelheti magához. Még ennél is sokkal többet jelent az a hit, amely Istenhez köt bennünket, hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:
„Látod, én szegény költő vagyok:Örökül hát nem sokat hagyok,Legföljebb mocsoktalan nevet:A tömegnél hitvány érdemet…Ártatlan szíved tavaszkertébenA vallást ezért öntözgetem...Mert szegénynek drága kincse a hit,Tűrni és remélni megtanít:S néki, míg a sír rá nem lehel,Mindig tűrni és remélni kell!”...
Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötét alagútba visz az életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem lesz biztonság számunkra, értelmetlen semmibe hullás az egész életünk.Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.
Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez, az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennek elkötelezett, öntudatos, hitből fakadó keresztény életet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük hitből fakadó öntudatos élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...Mert egyébként, ha csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ne feledjük, ők sokkal kritikusabb szemmel járják a világot, mint az elmúlt korok fiataljai. Bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól. Őket nem elégíti ki, ha azt mondjuk, hogy azért kell hinni, mert őseink is hittek, azért kell templomba járni, mert ez a szokás a katolikus ember életébe, és azért kell imádkozni, mert másként meg bűntett az Isten.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat, amikor hívő környezetben vagyunk és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény módon. Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha kiegyensúlyozott életünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre.Házi feladat gyanánt gondolkodjunk el azon, hogy milyen a mi hitünk? Valóban boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá teszi életünket? A szürke hétköznapok közepette életünket látva mások számára is vonzóvá tudjuk tenni hitünket, Istennel való kapcsolatunkat?
Witgenstein, neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.