Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban
nem volt elég hit vagy bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus
föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan
benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt:
„… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak.
Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig
nincs bennetek hit?”
Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon
tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai
után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván,
illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12
km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re
van a tengerszint alatt.
Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy hogy
az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a
vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye
fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval
lecsendesíti a vihart.
Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel,
süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az
eső? Őt nem öntötte el a víz? A Holt-tengeri ásatások során előkerült
egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak
végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester
helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem
érte a víz.
 |
| A Genezáreti tóval a háttérben |
A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába:
látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják,
hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik
egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik
neki?”
Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten
hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját
porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt… Az ószövetségben, amikor
Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét,
akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében
olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok,
és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a
Seregek Urát.” (Iz 6, 5) Az újszövetségben viszont az áll, hogy a
szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A
tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a
büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4, 18)
Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik
minden félelmünk…
A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek
következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük
láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar is nyilvánvalóvá
teszi, hogy mennyi félelem, hitetlenség és bizalmatlanság lakik a
szívünk mélyén.
Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte
mozdulatlan. De aztán ha megörül ez a tenger, akkor a pusztulás, a
megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal
kapcsolatos filmet, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás
jár a megörült tenger nyomában.
Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe
csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel
tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor
mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az
élet vihara tombol, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent,
amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése,
minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.
Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete.
A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A
hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük
és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik
gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet
háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus,
a durvaság, a szeretetlenség. A hitvestársak, akiknek boldogságát
tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet.
Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú
óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy
éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük
meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és
elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha
jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a
bárkában. Sőt még rejtettebb, hiszen nem kell fel, hogy csodát tegyen
azonnal, amikor kérjük. De ha végig tekintünk az Egyház történelmén, a
mélyen hívő emberek életén, vagy a saját életünkön is, akkor rájöhetünk
arra, hogy Isten nap, mint nap csodát tesz, hogy Krisztus vezeti az
Egyházat és a benne hívő emberek életét a nagy viharok és
megpróbáltatások idején is.
Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való
csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég ha
csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki
szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz”
(2 Kor 5,17), akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel
hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra
feltámadt a sírból.
Egy ismerősöm mesélte, hogy egy nagyon szomorú temetésen vett részt. Egy
fiatal családapát temettek, akinek felesége és három kisgyermeke maradt
hátra. A férj volt az egyetlen kereső. Ismerősöm félt a
részvétnyilvánítástól. Mit mondhatna, valami vigasztalót? Amikor olyan
erőtlenek az emberi szavak, s olyan mélyek a fájdalmak. – Nagyon
váratlanul jött és nagyon lesújtott férjem halála – mondta az özvegy.
Most még olyan kábult vagyok, szinte azt sem tudom, hogy mit csinálok.
Szünet nélkül sírunk és alig támolygunk ebben a szomorú gyászban. De
bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és
arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal
forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de
hitem lassan megerősít, Isten újból meg segít bennünket.
Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének.
Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a
vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba
jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a
nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a
lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és
viharok elnémítója, a természet Ura. Csak egyedül benne bízva, az ö
segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek kezét
fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget
legyőzni.
Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra
és újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra
és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a
Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó,
hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes
szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell
élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes
kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…
Kommentáld!