Még Németországba való érkezésem idején történt. A frankfurti magyar paptestvérem szokásos húsvéthétfői meglátogatására indultam Königsteinból. Kisvonat vitt be a metropolisba. Mivel szabadnap volt, rengetegen voltunk rajta. Figyelmemet egy nagymama, helyesebben az ölében ülő kis unokája keltette fel. Ugyanis a fiú hirtelen csengő hangon egy húsvéti énekbe kezdett: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk...” Minden jel arra vallott, hogy a templomban többször is hallhatta ezt a szép éneket, s mivel nagyon megtetszhetett neki, most kikivánkozott belőle.
A nagymama egyre nyugtalanabb lett. Attól félt, hogy a húsvéti ének zavarni fogja az utasokat. Kínos lett neki a gyermekhang... „Hallgass már, Timo!” - szólt rá szelíden, „énekelj valami mást...” A gyermeknek azonban nem akaródzott más ének, inkább ezt fújta csengő hangján, hanem annál hangosabban: „...Ki tűrt és szenvedett értünk...” Erre más a halkan beszélgető utasok is felkapták a fejüket. Egyesek elhallgattak, hogy tekintetükkel megkeressék a hang forrását, s miután megtalálták, kissé rosszallóan csóválták a fejüket... Mások tüntetően kinéztek az ablakon, mintha még a bomló, fakadó természetre is mérgesek lennének... „...Álleluja, álleluja...” – csengett csilingelően továbbra is a gyermekhang...
A nagymama pedig szemmel láthatóan szenvedett... Egészen addig, míg a vele szemben ülő joviális, középkorú nő azt nem mondta neki: „Hagyja csak, asszonyom, hadd énekelje! Biztosan vannak itt olyanok, akik ezt az örömhírt még nem hallották!” És miközben rákacsintott, a kisfiúra is bátorítóan rámosolygott... Az pedig Frankfurtig álellujázott...
Sokszor jut eszembe ez a történet, ha néhanapján vonattal utazom, s az az érzésem, hogy halottaskocsin vagyok, mert az utasok alig váltanak egymással szót, igyekeznek másokat „kulturáltan” nem zavarni...
Lehet, hogy a kisfiú is, aki időközben férfivá cseperedett, szégyenli akkori éneklését... Mégis azt kérdezem: Miért lenne kínos énekelni a vonaton, a kocsiban, vagy társaságban... Ha azt énekelte volna, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt...”, vagy azt, hogy: „Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi, hová mégy?”... akkor minden rendben lett volna. Biztosan még azt is hozzáfűzték volna: „Milyen csodálatosan szép hangja van!” Minden esetre senki nem találta volna kínosnak... Ő azonban azt énekelte a templomban és odahaza is: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk, Ki tűrt és szenvedett értünk: Álleluja, álleluja, álleluja!” Miért ne énekelhette volna hát a vonaton is?
Csakugyan: Miért ne énekelhetnénk a vonaton, a kocsiban, a szabadban, a társaságunkban azt, amit odahaza vagy a templomban éneklünk?
Különösen ezekben a napokban, amikor szívünk-lelkünk ezzel az örömhírrel van tele: „Krisztus feltámadt! Mi is fel fogunk támadni!”
Ezekkel a gondolatokkal kíván minden kedves Hívének és Olvasójának kellemes és kegyelemteljes Húsvéti ünnepeket!
Állelujás szeretettel      Imre atya

Forrás: .http://stuttgarti-katolikusok.de/view.php?page=Imreatyarovata&topmenu=Magunkrol