Az Úr Jézus csodái, amikről beszél az újszövetségi szentírás, nem csak
egyszeri jótettek. Nem is csak a megváltói irgalom és szánalom
pillanatnyi gyümölcsei, hanem a jövőbe mutató jelek is. Az irgalmas,
végtelenül jó Isten bizonyítékai. Ezek a csodák vigasztalnak,
bátorítanak, intenek és felszólítanak minket is, akik térben és időben
távol vagyunk az akkori eseményektől.
Látni! – ez volt a jerikói vak, a sötétségben élő Bartimeus egyetlen
vágya. Kérését ahhoz intézte, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ
világossága.” Jézus meggyógyítja öt, de érdekes, nem a testi látás
vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”
Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi
különbség van Bartimeus és miköztünk? Nem ülünk-e mi is olykor kis és
nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s
nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját? Olykor egy
kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva.
Valóban, mi különbség van közte és köztünk? Az egyik az, hogy Bartimeus
tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor
mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg? Vagy mi sem
tudjuk, mint a laodiceai egyház, amelynek a Jelenések könyve szerint,
azt üzeni az Úr: „te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak
és a mezítelen...”(Jel 3,17).
Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak
tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és
kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért
túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott
Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg,
és a vakoknak visszaadja szemük világát. Élete minden szomjúságával
vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát
kérjen tőle. Neki most nem az kell, ami addig volt, hanem világosság. Új
életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Nem jobb kell neki,
hanem más élet. Mintha ismeretlen erő hajtaná. Nem ismer saját
hangjára, úgy kiált, kiáltozik. „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jó volna, ha egészen fölfoghatnánk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és
az elkötelezett, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény
élet közötti különbséget. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a
bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a
megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg
jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk.
Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez
jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég
lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem
egészen - más.
A másik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását
elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és
felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”. Ennek következtében hitte,
hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a
Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a
vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja
őt és az, Dávid Fia, Jézus.
Az embereket nem látta, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a
nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy
hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe
fúlók módjára annál hangosabban kiáltott: Jézus, Dávid Fia könyörülj
rajtam! Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel
szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta, hogy holnap
már semmit se dobnak tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az
árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor
Jézus felé fordult - és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával
érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus
megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a
példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő
nemcsak beszél, hanem cselekszik is.
Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember
megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk
akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van
szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk,
mert azt hisszük, olyan, mint mi s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene
olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi
méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.
Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok
által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják.
Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen
az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal
fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is egy ideig mindenki bolondnak
tartotta. És mindenki elfordult tőle. De mikor látták, hogy az Isten
mégis meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd
szentként tisztelték.
„Az pedig ledobta felsőruháját felugrott és odament Jézushoz”. Mert
újból és újból rálépett köpenyének hosszú bojtjaira, ledobta. Mivel
ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban. Inkább megvált tőle –ahogyan a
tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a
biztonságos hajózás akadályait.
A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket:
legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg a bankkártya, az anyagiasság,
vagy önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg
egy személy: rossz barát, erkölcstelen kapcsolat. De lehet világnézet,
ideológia is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak
Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus
életét.
Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy
meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és
ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó
tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a
Mesterre!
Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz,
mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!” A rövid, de
lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről
pedig a hitet fejezi ki. E két erő találkozásából csoda születik:
„nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma
is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek
veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy
lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.
Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: -
Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki
nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. –
Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a
másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy
ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy
lássak.
Testvéreim, a föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne
keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért
meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen,
kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép
mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult
életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan
minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt
fáj, doktor úr. Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a
hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy
olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, a félelmeinkkel van baj.
Mester a gondjaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal,
beképzeltségemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy
lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy
jól lássunk.
Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...
Aki egyszer belenézett Jézus szemeibe – az akkor is folytatni tudná az
elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és
követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A
golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örökéletbe
torkollik.
Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk
története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját,
szolgálatát. Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk,
hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük
tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán
meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik…
És talán észreveszi a férj, hogy ingyen cseléddé lett mellette az,
akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a
feleség, hogy kenyérkereső gép lett a férjéből…
Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk az
édesanyánkat, az édesapánkat és észrevesszük, hogy megöregedtek,
megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet,
hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk,
hogy nem is ismerjük őket. Nem tudjuk, mi lakik bennük.
Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget
szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy
rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi
gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész
életén át szolgált.
A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett
téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk
10,52). A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus
az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a
világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele
Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit,
hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus
követésében?
A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e,
hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második
kérdés: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a
magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy
egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta.
„Tessék beülni!” Néma csönd.
Így vagyunk mi is Krisztussal. Hisszük, de nem követjük. Nem mozdulunk, vagy mégis? …
Kommentáld!