Az imént felolvasott evangéliumi szakaszban (Jn 8, 21 – 30) két kérdés hangzott el. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy Jézus hová megy, mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy „én elmegyek, és ti hiába kerestek, oda ti nem jöhettek”. Az őt hallgató zsidók öngyilkosságra gondolnak, mi pedig gondolatban elővételezzük azt a jézusi utat, amely a felemeltetésen keresztül vezet az Atyához. Jézus "elmenetele" tehát egybeesik az ő "felemeltetésével", keresztre feszítésével, s még inkább mennybemenetelével. Ez tulajdonképpen összefügg a "lentről" és a "fentről" illetve az "ebből a világból" és a "nem ebből a világból" kifejezésekkel. A "világ" szó itt az emberi gyengeség és bűn birodalmát jelenti. Jézus és övéi nem "ebből a világból" valók, mert jelen van már bennük valami, ami Istentől származik, amivel Jézus ajándékozta meg őket, nevezetesen az örök élet csirája. „Ha nem hiszitek, hogy ÉN VAGYOK, meghaltok bűneitekben” – vagyis elveszítitek az örök boldogságot. A "bűnökben meghalni" ebben az esetben a zsidók vonakodására utal, akik nem akarják elhinni, hogy Jézus joggal mondja önmagáról: "én vagyok", azaz joggal teszi Istenné magát.
A második kérdés arra vonatkozik, hogy kicsoda Jézus. A zsidók lekicsinylően kérdezik: De hát ki vagy te? Ha előre pillantunk az evangéliumi szakasz későbbi részére, amelyben Jézus azt mondja, "mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok", vagy az itteni válaszra, amikor azt mondja „a kezdet”. Akkor háttérbe szorul a földi származásra vonatkozó valamennyi elképzelés, hogy kik a szülei, hol született stb. Tulajdonképpen itt az Atyaistennel való lényegi egységről van szó, s amikor eljut a tudatukig, hogy miről beszél, akkor „köveket ragadtak, hogy megkövezzék”(8,59) – mert úgymond ember létére Istenné tette magát. Egyébként halálos ítéletének, kivégzésének is ez az oka.  Aki nem hisz a megfeszített Krisztus Istenségében és nem adja meg magát neki, az nem nyerheti el az üdvösséget. Az ember a kereszt áldott jelében nyerte el a megváltást. A szent kereszt, amely előtt nagypénteken térdet hajtunk, nem egyszerű jelkép, hanem a legnagyobb valóság: a Keresztből születik a keresztény, a krisztuskövető élet, a Megfeszített ad életet a kereszténynek, és a megkeresztelt hívő csak az Úr keresztjéhez tapadva és kínszenvedése végtelen érdemeiben bízva, nyerheti el az üdvösséget. 
A választott nép a pusztai vándorlás során állandóan zúgolódott és lázadozott az Úr ellen. Semmi nem volt megfelelő nekik, megbánták, hogy kijöttek Egyiptomból, és Mózest hibáztatták. Ő pedig állandóan könyörgött az Úrhoz, hogy ne büntesse a népet. Így történt ez a rézkígyó esetében is, aki feltekintett rá a kígyók által megmart emberek közül, az nem halt meg. Ami a választott néppel történt a pusztai vándorlás idején, az a mi életünkben is megjelenik. Nem elég egyszer megszabadulni a bűntől, megtérni: az csak a kezdete egy hosszú útnak, amely az üdvösségre vezet. Ez az út pedig fáradságos és kísértésekkel teli. A legsúlyosabb kísértés az, hogy visszakívánkozunk előző állapotunkba. Már nem emlékszünk a rabság gyötrelmeire, a bűn következményire, a lelkiismeret kínzó marcangolására, csak arra, hogy ott volt mit ennünk és innunk, az Istentől jövő táplálék viszont unalmasnak, ízetlennek tetszik. 
Amikor elkezdünk zúgolódni és elhagyjuk magunkat, akkor támadnak a mérges kígyók: vad ösztöneink, pusztító szenvedélyeink, melyek ráébresztenek hálátlanságunkra, s arra, hogy a magunk erejéből semmire sem mennénk. Ekkor kell föltekinteni az Emberfiára, aki a kereszten magasba emeltetett. Nem a rutinszerű feszületre pillantás ment meg, hanem a Megfeszítettel való újfajta, bensőséges találkozás. Szent Ferenc atyánkat a San Damianó-i feszület Krisztusa szólította meg, feltárva előtte hivatását és küldetését, Avilai Szent Terézt a szenvedő Krisztus szemlélése közben érintette meg a kegyelem és emelte ki a középszerű apácaéletből. Ezt a találkozást kínálja fel nekünk is az Egyház Nagyböjtben, amikor Krisztus szenvedésére emlékeztet, ezért is takarja lepel Feketevasárnaptól Nagypéntekig a feszületeket, hogy a keresztleleplezéskor új szemmel tudjunk Jézusra tekinteni, aki a Fán függve szerezte meg nekünk a gyógyulást. Ezért Jézus nyomatékosan kihangsúlyozza a mai evangéliumi szakaszban Isteni mivoltát, kétszer is mondja "ÉN VAGYOK" ugyanazzal a szóval, amivel Isten nyilatkoztatta ki magát Mózesnek az égő csipkebokornál. 
Igen, Ő az, aki meg tud menteni bennünket a bűntől. Tekintsünk fel rá! Ne zúgolódjunk, lázadozzunk úgy, mint a választott nép a pusztai vándorlás idején, az ennivaló, az innivaló, a múló dolgok miatt! Ne feledjük az evangéliumi figyelmeztetést: „ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33)