A mai liturgia az üdvösség történetének első lapját nyitja fel, s a
Teremtés könyvéből vett olvasmányban a szent író elmondja a bűnbeesés
következményeit, vagyis hogyan „játszotta el” az első emberpár a
paradicsomi boldogságot.
A férfi és a nő semmibe vette az isteni parancsot és most Isten
felelősségre vonja őket. Ádám Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra.
A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberi
nemet. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a kígyót
abszolút módon elítéli, sejtetni engedi az emberek üdvösségét:
„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő
ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet” (Tér 3,15).
Ettől a pillanattól kezdve a sátán az ember örök ellensége lett, el
akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –,
hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a
világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta –
kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony ivadéka, Mária fia véget
vet a sátán hatalmának.
Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt
írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és
ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). Ez a tény olyan lelkesedést keltett a
nép körében, hogy a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel
tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat,
elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák
és hatalmát a gonoszlelkek fejedelmének, Belzebub befolyásának
tulajdonítják, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják
megkérdőjelezni és lejáratni őt a hallgatóság előtt.
A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így
meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).
A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert
meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten
Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő
Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonoszlelket.
A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb
kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a
Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk
3,28-29).
A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja
azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében –
ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető
ember önmagát zárja ki az üdvösségből. Vagyis Isten nem üdvözíti azt,
aki nem akar üdvözülni.
Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná
a megbocsátást; az az Isten, aki azt kívánja tanítványaitól, hogy
hetvenszer hétszer bocsássanak meg, vagyis végtelen sokszor, nem is
szűnhetne meg felajánlani a megtérő bűnösnek az irgalmasságot. Éppen
arról van szó, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom
befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is
látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be,
mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából
forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre
illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába
záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az
ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára
fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.
A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a
megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha
nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni
magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan
mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az
viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása,
lépés a kárhozat felé. Jó megfontolnunk, hogy a kárhozatba vezető út
csupa jó szándékkal van kikövezve – a régi mondás szerint.
Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de
Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a
lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű
segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.
Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem
feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra
fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló
fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az
örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb
fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de
mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai
háztól.
Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története
egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel
bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés
útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.
Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom
padsoraiból, egy közösség tagjai közül "kérleli" és tessékeli
testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez
stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez
tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve
nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni.
A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt
idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a
megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó
életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért
sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki, a fiúi
együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. Amely a törvényben
nem a tartalmat, a lelkiséget igyekszik meglátni, hanem csupán a
betűknek akar eleget tenni, és amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a
megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy
én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház
képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg,
hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás
alapján…
Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő
kijelentést, egy olyan követi, ami megnyitja a szívet a remény felé.
Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja:
„Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (35).
Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az
édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra
jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy
felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.
Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson,
tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a
rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S
ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél,
akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.
A mai evangéliumi részlet tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy
akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt
megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk,
akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük
az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér
szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink
Krisztus követésében.
Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az
Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal
kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz
hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből
az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.
Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
A keresztény, a krisztuskövető pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy
egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak
az Ő számára – a keresztutat jelenti. De nem csügged el a harc
megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az
Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével
táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja, amit a szentleckéből
olvastunk fel, hogy az ő érdemei által „a mostani pillanatnyi könnyű
szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk”
(2 Kor 4, 17). Adja Isten, hogy így legyen! Ámen.
Bejegyezte:
Szilveszter Kakucs
dátum:
0:58
vasárnap, június 07, 2015
Kommentáld!