Ma, amikor az Egyház Szent Péter és Pál apostol fejedelmeket példakép
gyanánt állítja hívei elé, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt az ö
életüknek a titka. Mi volt az, ami értelmessé és értékessé tette az ő
életüket, annyira, hogy közel 2000 év múltán sem feledkezünk meg róluk,
sőt nagyon gyakran felidézzük az ő személyiségüket, életüket,
tanításukat.
E kérdésünkre a választ maga Péter apostol adja meg az imént fölolvasott
evangéliumi szakaszban, amikor Jézus kérdésére: „Kinek tartják az
emberek az Emberfiát?” – így felelt: „Te vagy Krisztus az Élő Isten
Fia!”
Szent Péter apostol életét ettől kezdve ez a vallomás, vagyis a Krisztus
istenségébe vetett hit határozta meg, ez a hit formálta, alakította az ő
magatartását, életvitelét, tette értelmessé, értékessé, boldoggá, sőt
felejthetetlenné az ő életét.
Ez a tény vonatkozik Pál apostolra is, aki, miután megismeri Krisztust,
találkozik vele a damaszkuszi úton, többé nem akar tudni másról, csak
Krisztusról, a Megfeszítettről.
Az ö életük tehát Krisztus által nyert értelmet, célt. Krisztusban lett
értékessé, széppé, boldoggá. A Krisztusba vetett hit annyira átalakítja
életüket, hogy már Krisztus nélkül élni sem tudnak, inkább választják a
halált, mint sem, hogy megtagadják Krisztust.
A két apostol fejedelem életét szemlélve láthatjuk, hogy a Krisztusba
vetett hit volt az, ami az ő életüket teljessé tett. Ennek kapcsán
érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami a ma emberének
életét, sőt mi az, ami a mi életünket értelmessé, értékessé, boldoggá
teszi?
Azt hiszem, ha statisztikai felmérést készítenénk az emberek között, az
előbbi kérdéssel kapcsolatosan, akkor megdöbbentően sok lenne azok
száma, akik egyáltalán nem gondolkodtak azon, hogy miért érdemes élni,
hogy mi az ő életük értelme, célja? Ők egyszerűen élnek, léteznek,
vannak egyik napról a másikra, mint az állat és semmi több. Az ilyen
emberek sírfelirata ez lehetne: „itt nyugszik egy ember, aki nem tudta,
hogy miért is élt!”
Aztán sokan lennének, akik életük értelmét hamis eszmékben,
elméletekben, ideológiákban keresik. Ezeknek van céljuk. Az életben
valamit el szeretnének érni, de csupán evilági dolgokra irányítják
figyelmüket. Számukra az ember csupán testből áll, és nem a test és
lélek egységéből. Ezért minden gondolatuk a test, és annak szükségletei
körül forog. Az ilyen emberélet állandó munkába, gürcölésben telik.
Látástól vakulásig dolgozik, hogy legyen, hogy neki mindenből több
legyen, mint másnak, hogy legyen, amit mutogatni, amivel büszkélkedni.
Az ilyen ember végig küzdött, gürcölt élete végén, esetleg egy súlyos
betegség idején döbben rá a valóságra, tudniillik nem vihet magával
semmit utolsó útjára, hogy neki is meg kell elégednie az 1m széles, a 2 m
hosszú és mély gödörrel, s a négy szál deszkával. És akkor mi értelme
volt a rengeteg munkának, verejtéknek, izzadságnak – merül fel benne a
kérdés. Nagy félelem és rettegés fogja el a halál közeledtével, mert már
arra sem volt ideje, illetve nem szakított időt arra, hogy
elgondolkodjon azon, hogy mi lesz a halál után.
Azt hiszem a felmérés alkalmával, kevesen lennének azok, akik azt
mondanák, hogy ők életüket Krisztusra építették, hogy az ö életük
értelme Krisztus. Mindenesetre sokkal kevesebben nyilatkoznának így,
mint amennyin meg vannak keresztelve, mint amennyin az Egyházhoz
tartozónak vallják magukat, mert megfizetik az egyházi adót, mert
karácsonykor és húsvétkor eljönnek a templomba, mert gyerekük számára
szokásból kérik a keresztség szentségét, kikényszerítik az első áldozást
esetleg a bérmálkozást is, és a harangszó, az orgona meg az ünnepélyes
felvonulás kedvéért a templomban kötnek házasságot.
Az egészben a megdöbbentő az, hogy a végső napon, az ítélet alkalmával
fog majd kiderülni, hogy a magukat fennhangon hívőknek vallók között is
sokan lesznek, akik igazából nem Krisztusra építették életüket, akik
csak a szavukkal vallották Krisztust az Élő Isten Fiának és nem
életvitelükkel, nem magatartásukkal. Az ilyeneknek fogja mondani
„távozzatok tőlem, mert sohasem ismertelek titeket”.
Viszont a mennyek országába azok jutnak be, mondja az Úr, akik
teljesítik mennyei Atyám akaratát, vagyis akik Isten akarata szerint
élik meg életüket, mint Péter és Pál, meg a többi Krisztus-követő.
Akik Krisztusban találták meg életük értelmét és végső célját, azok nem
félve és rettegve gondolnak a halálra, hanem mint Péter apostol, aki
örömmel vállalja a halált Krisztusért, a fejjel lefelé való keresztre
feszítést, vagy miként Pál apostol, aki fogsága idején a börtönből
boldogan írja Timóteusnak, amit a szentleckében olvastunk fel: „Az én
véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó
harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam.
Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet megad nekem azon a napon az
Úr, az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel
várja eljövetelét” (2 Tim 4,6-8).
A szentek példaképeink, eszményeink és közbenjárásukat kérő tiszteletünk
céljai, akik tagjai az égi hazának, s akik hozzánk tartoznak, és ezért
bátran kérhetjük őket: „Imádjátok Istent értünk Péter és Pál, hadd
jöjjön el Ő országa közibénk már!”
Kommentáld!