 |
| Jeruzsálem - Szilveszter fotó archívum |
Különös nap ez a mai: halottak napja. Ezekben a napokban, hívő és
hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem
kímélve az ország más részeiből, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát
helyezzen szeretteinek sírjára.
Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás.
Tény azonban, hogy ezekben a napokban mindenki találkozik valahogy a
halállal. Találkozik a gyermek, aki talán csak azt a számara izgalmas és
játékos eseményt veszi észre, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál.
Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami
fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a
temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon a
földi életből eltávozott hozzátartozóinak emlékét idézi fel. S
találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges
leheletét.
Halál. Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak
számít és nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos
dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb
általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember,
de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely
senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az
ember, halálra születik. Pedig „senki sem állíthatja magabiztosan, hogy
holnap is élni fog” – (Euripidész).
Ma - modortalanság ide, vagy oda – éreznünk kell a halál fagyos
leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben
akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző
jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat
utolér előbb, vagy utóbb, s tisztáznunk kell a kérdést: vajon a síron
túl is létezik élet?
A halállal kapcsolatban két út tárul fel az ember előtt. Az egyik az,
amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen
szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk,
hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre
méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron
való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.
De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik, ezen az úton
járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell
a halál után. Ezt az első olvasmányban Jób pátriárka, már sokkal
konkrétabban fogalmazza meg: „Tudom, hogy Megváltóm él, és a végső napon
feltámadok a földből” (Jób 19, 23). Az Újszövetség már a feltámadás
előfeltételét is meghatározza, ami nem más, mint a második isteni
személyben, a Jézus Krisztusba vetett hit. Mert Szent János evangéliuma
szerint, aki hisz a Fiúban annak örökélete van, és Ő feltámasztja az
utolsó napon (vö Jn 6, 37-40).
Tehát a halállal kapcsolatos útnak egy sokkal világosabb folytatását
nyitotta meg a mi Urunk Jézus Krisztus, mert a kereszténység a halál
tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott.
Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető
méltóságra.
Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a
halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a
gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a
lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a
kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten
megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s
az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi
is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk. Más dolgok
mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha
emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől
származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.
Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.
Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána
mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta
Szent Pál: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi
tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”. Ha Krisztus nem
támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat
között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz.
Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a
feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között
is.
A Magyar Nemzetben olvastam Barna Gábor, szegedi néprajzkutató
professzornak egyik vallomását, a halálutáni élettel kapcsolatos
kutatási eredményét, ezeket írja: „Egyik legelső kutatói élményem, hogy
ezekről a kérdésekről beszélgettem egyszerű emberekkel. Kiderült, hogy
nagyon sokan képtelenségnek tartják a feltámadást, mert a test elporlad,
hanem inkább azt gondolják, hogy az ember az utódaiban él tovább, ez
biztosítja az örökös folytonosságot… A keresztény egyházaknak el kell
gondolkodniuk azon, hogyan tudják továbbadni a tanításukat – mondja a
professzor, s majd hozzá teszi, hogy – az öröklét, a megsemmisülés
kérdése mégis mindenkit foglalkoztat. Végül is az a tudat az eltérő
hiedelmek mellett is megvan, hogy a halál milyensége az élet
milyenségével van összefüggésben. Hogy a jó halál a jó élet
következménye. Mindenki megbékélten szeretne meghalni.”
A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A
kérdést mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy melyik utat
választja? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz
az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát,
mely hisz a feltámadásban. A kérdést mindannyiunknak külön-külön kell
megválaszolnunk, hogy milyen hittel lépjük át a temetők kapuját, melyre
az van felírva: Feltámadunk!
Ne feledjük, a halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés
egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt, ami előtte
van. Éppen ezért döntésünk nem lehet csak elméleti. Nem elég elhinni,
hogy van Isten, aki értelmet adhat további életünknek, ha rábízzuk
magunkat, hanem úgy is kell élnünk.
Ne feledjük, az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot
támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben. A széles körökben
elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a
legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a
feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a
legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában
beteljesülő reményre ragyog.
Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob,
Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az
élőké, ha él bennem az a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek
meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek,
megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésemen. Akkor életem
jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés,
nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs
lelkülete kell hogy legyen.
Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és
nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, és talán annyit sem
ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.
Az igazi, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja
az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét
formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán,
mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a
földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon
várja a mennyben.
Végezetül egy mondatot vigyünk magunkkal mintegy összefoglalásaként
mindannak, amit eddig mondottunk Mózest idézve: „Ma tanúul hívom
ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a
szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben
maradjatok!” Ámen.
Kommentáld!