![](http://3.bp.blogspot.com/-rspIyNJqGMQ/SBtjXwDTWlI/AAAAAAAAAIo/u69SnmVDsSE/s320/IMG_4478.JPG) |
Szülőfalum – Nyárádremete –
templomának mellékoltár festménye
|
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”(ApCsel 1, 1-11) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből.
A kérdés két magatartásformára utal, amely az ember életének két valóságához, földi és mennyei világához kapcsolódik.
Miért vagytok a földön? Azért, mert a Teremtő helyezett ide bennünket,
mint teremtő művének koronáját. A mindenható Isten, miután a semmiből
megteremtette a világmindenséget, életre hívta az embert, akit saját
képére és hasonlatosságára teremtett. Felruházta az Istengyermek
méltóságával és a halhatatlansággal. Az ember azonban eltévelyedett,
visszaélt a szabadság ajándékával és nemet mondott Istennek. Ezáltal
saját magát olyan létre ítélte, amelybe belépett a gonosz, a bűn, a
szenvedés és a halál.
Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe és közvetlenül
belépett az emberi történelembe, amely ezáltal az üdvösség történetévé
lett. A földön élünk, itt visszük véghez a mindennapi élet széles
mezején a jót, mind anyagi, mind lelki téren. Itt tapasztaljuk meg a
zarándokok fáradságát a cél felé vezető, egymást keresztező utakon,
kételyek, feszültségek, bizonytalanságok között, de annak mély
tudatában, hogy ez az út előbb utóbb véget ér. És ekkor felmerül a
kérdés: a föld, ahol élünk, végső elrendeltetésünk?
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”
Másodszor a kérdés az ember életének ama magatartásformájára utal, amely a mennyei világához kapcsolódik.
Az Apostolok az eget figyelték, mert tekintetükkel elkísérték a
keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztust, aki felment a mennybe.
Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban tudatára ébredtek-e annak a
ténynek, hogy szemük előtt egy csodálatos, végtelen látóhatár nyílt ki,
amely az ember földi zarándokútjának végső célpontja. Talán csak
Pünkösdkor értették meg, a Szentlélek megvilágosító hatására. Számunkra
azonban az a kétezer évvel ezelőtti esemény jól értelmezhető.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy a földön maradva szegezzük
tekintetünket az égre, figyelmünket, gondolatainkat és szívünket
irányítsuk Isten kimondhatatlan valósága, misztériuma felé. Arra kaptunk
meghívást, hogy tekintsünk az isteni valóság felé, amelyre az ember
teremtése kezdetétől fogva irányul, mivel ott található életünk végső
értelme.
Szent Lukács azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust
felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé
furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól
és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes
szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk
hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista
azonban nagy hangsúlyt fektet az apostolok rendkívüli örömére.
Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit
tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel,
mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében
támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
A hit egy rendkívül személyes emberi aktus, amely két dimenzióban
valósul meg. Hinni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságként
elfogadjuk mindazt, amit értelmünk nem tud maradéktalanul felfogni. El
kell fogadni azt, amit Isten kinyilatkoztat magáról, rólunk és a
körülöttünk lévő valóságról, a láthatatlan, kimondhatatlan és
elképzelhetetlen valóságról is.
Ez lehetővé teszi, hogy eljussunk a misztériumhoz, amelybe létünk merül.
Nehéz elfogadni az értelemnek ezt a korlátozását. És éppen itt
nyilvánul meg a hit második dimenziója: - az, hogy ráhagyatkozunk egy
rendkívüli személyre – Krisztusra. Fontos, hogy miben hiszünk, de még
fontosabb az, hogy Akiben hiszünk, azaz Atyaisten jobbján ül és
közbenjár értünk.
A Zsidókhoz irt levél szerzője ezt az igazságot támasztja alá, amikor
kijelenti, hogy Jézus az egyedüli és örök Főpap, aki kínszenvedésével
keresztülment a halálon és a sírbolton, feltámadt, és felment a mennybe.
Az Atya mellett van, ahol örökre közbenjár értünk (vö. Zsid 9,24),
ahogy Szent János is megállapítja első levelében: Jézus a mi szószólónk
az Atyánál.
Milyen szép ez az igazság! Amikor valakit a bíróság elé idéznek, akkor
az első dolga az, hogy védőügyvédet keressen. Nekünk van egy szószólónk,
aki mindig megvéd bennünket, megvéd az ördög alattomos tetteitől, saját
magunktól, bűneinktől. Ne féljünk ehhez az ügyvédünkhöz fordulni,
kérjünk bocsánatot tőle, kérjük áldását, kérjük irgalmasságát! Ő mindig
megbocsát, ő a mi szószólónk örökre! Ne szabad ezt elfelejtenünk!
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló
valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember,
emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő,
mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához
vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy
Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk
kezében.
„Miközben – az apostolok – feszülten figyelték, hogyan emelkedik az
égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve”, akik
arra szólítják fel őket, hogy ne nézzék mozdulatlanul az eget, hanem
életüket és tanúságtételüket táplálják azzal a bizonyossággal, hogy
Jézus ugyanúgy eljön ismét, mint ahogy szemük láttára a mennybe szállt.
Ez felszólítás arra, hogy induljanak ki Jézus istenségének szemléléséből
és belőle merítsenek erőt ahhoz, hogy a mindennapi életben tanúságot
tegyenek az evangéliumról: szemlélődni és cselekedni, ora et labora –
ahogy Szent Benedek tanítja; mind a kettő fontos a keresztények
életében.
Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét – mondta szerda
délelőtti katekézisében Ferenc pápa –, éppen ellenkezőleg, azt húzza
alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott
helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van
minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem
vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Soha nem vagyunk egyedül: a keresztre feszített és feltámadt Úr vezet
minket; és velünk van sok testvérünk, akik csöndben elrejtve, családi
életükben és munkahelyükön, problémáik és nehézségeik közepette,
örömükben és reményeikben nap, mint nap megélik a hitet és velünk együtt
elviszik a világba Isten szeretetének uralmát, a feltámadt Jézus
Krisztusban, aki felment a mennybe, és ott közbenjár értünk.
Bejegyezte:
Szilveszter Kakucs
dátum:
22:30 szerda, május 13, 2015
Kommentáld!