Az olaszországi Firenze központjában, a régi palota, ma városháza,
főbejárata fölött van egy hatalmas márványtábla, a táblán az Úr Jézus
nevét ábrázoló szimbólum alatt és a két oroszlán között, a régi képeken
ez a felirat olvasható:
„Jézus Krisztus, a firenzei nép által
megválasztott Király!”
E felirat története szerint a híres
Savonarola, domonkos szerzetes, neves igehirdető 1496 virágvasárnapján
Krisztusról prédikált Firenzében. A hallgatóság seregestül tolongott
szószéke alatt. Lázas igehirdetése csúcsaként egy feszületet tartott
eléjük és így kiáltott fel: „Firenze népe! Íme, a mindenség Királya, aki
a te királyod is szeretne lenni! Akarod-e?” És a nép akarta. Óriási
volt a lelkesedés. Beszéde után a nép könnyek között kísérte a
városházához, amelynek főbejárata fölé a városi hatóság ezt íratta fel:
„Jézus Krisztus, a firenzei nép által megválasztott Király!”
Közel
1500 évvel korábban, ama bizonyos pénteki napon, Jeruzsálemben is
fölhangzott a kérdés Pilátus, a római helytartó ajkáról: „Akarjátok-e,
hogy a zsidók királyát, a Názáreti Jézust szabadon engedjem, vagy inkább
Barabást, a rabló gyilkost?” S a nép Barabást választotta.
A
kérdés ma is fölhangzik, igaz nem Pilátus, és nem is Savonarola ajkán,
hanem a mi lelkiismeretünk hangján, ha még közömbösségünkkel nem
sikerült elhallgattatni: mond, te kit választanál, mond, te akarod, hogy
Jézus Krisztus a te királyod legyen jó és balsorsban egyaránt?
Az
egyház liturgiája nem ismer szépségében gazdagabb, je-lentésekkel
telibb hetet, mint azt, amikor Jézus földi életének utolsó napjairól
emlékezik meg. A „Nagy Hét” során az öröm és a fájdalom váltakozik
egymással, amikor hol virágdíszek közt zengő himnuszok hangjaival, hol
pedig súlyos csenddel megtelve bazilikák, templomok válnak egy állandóan
ismétlő¬dő tragédia színterévé.
Virágvasárnap liturgiája Krisztus
életének legellentétesebb pólusait kapcsolja össze: a fényt és a
sötétséget, az örömöt és a szomorúságot, a hozsannát és a feszítsd
meg-et, a felmagasztalást és a megaláztatást, megvetettséget, a
szeretetet és a gyűlöletet.
Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe,
a béke és a szelídség szimbólumán, hisz a ló a harcé, az erőszaké. Nem
Nagy Sándor vagy Napóleon, hódító hatalmával jön, hanem a békesség, a
szeretet, a megbocsátás szolgálatával. A nép pedig üdvözli, éljenzi,
élteti, ünnepli, hozsannázza, ám nem sokáig…
Amint kiderül, hogy
azért született és azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az
igazságról, máris átváltanak az érzések: a pálmaágakon, földre szórt
virágszirmokon, ruhákon dühödt, öldöklő emberek rohannak előre és törnek
Jézusra, „Feszítsd meg!”-et kiáltva.
Nagyon sokan, akik
virágvasárnap ujjongó örömmel fogad¬ják a Sión városába érkező Messiás
királyt, néhány nappal ké¬sőbb, halálát követelve, szitkok között
kísérik majd a Golgotá¬ra. Korábban csodái szenzációként hatva
néptömegeket toboroztak köréje, beszédei pedig valami földöntúli
békességet hintve, bűvkörében tartották az emberek ezreit. És egyszer
csak minden megváltozik…
Megfeledkeznek az ötezer ember
jóllakásáról, a vakok, bénák, megszállottak gyógyulásáról, a halottak
föltámasztásáról, a „magasztos igékről, amelyek ajkáról fakadtak”.
Mindebből csak dac, ellenszenv, harag, gyűlölet, halálos ítélet marad.
Így van Jeruzsálemben, Firenzében, és Esztelneken is, mindenütt, ahol
emberek élnek, és ahol oly könnyen megváltoznak az indulatok. Így van ez
ma is, körülöttünk, bennünk...
Miért ez a nagy fordulat?
Mert
nem azt hi¬szi, nem azt tartja a tömeg Jézusról, mint aki valójában, a
lelkek megváltója és nem politikai szabadító. Nem azért lelkesedik a
nép, amiért valójában kellene lelkesednie, hogy Jézus a Messiás.
Miután
kiderül: azért született és azért jött a világra, hogy bizonyságot
tegyen az igazságról, akkor eltűnik mellőle a tömegek mindent elsöpörni
látszó ereje: egy maga marad.
Noha országa nem e világból való,
mégis kristálytisztán kicseng életéből a hatalommal kapcsolatos
elsőségről alkotott felfogása. Elsőnek lenni egy családban, egy kisebb
vagy nagyobb közösségben, nem azt jelenti, hogy bármit megtehet az
ember, hogy mindenkit szolgálatába állíthat, és aki más véleményen van,
azt egyszerűen „süllyesztőbe” küldheti. Éppen ellenkezőleg, Jézus
szerint, aki első akar lenni, az mindenkit szolgál, annak mindenki
egyformán fontos, mert mindenkiért felelősnek érzi magát.
De ezt akkor sem, ma sem gondolja mindenki így, még a megkereszteltek közül valók sem – így hát érthető a nagy fordulat…
A
Krisztus szenvedéseivel kap¬csolatos megnyilvánulások hűen tükrözik az
emberi értelem és érzelem hullámzását, kettősségét: egyszer az egekig
magasztal¬va fölemel valakit, máskor meg a porig alázva földbe tapos.
Sajnos nincs ez másként azóta sem, naponta ismétlődhet, bárhol
bárki¬vel, csupán talán a módszer, a díszlet változik, de a lényeg
ugyanaz marad.
Krisztus passiója, szenvedéstörténete elénk tárja a
bűn csődjét, a halált, ugyan¬akkor megmutatja a mindhalálig tartó
engedelmesség, hűség példáját, a Mindenható Isten ember iránti végtelen
szeretetét, mely a maga teljességében majd csak a húsvét fényében
érthe¬tő meg igazán...
Virágvasárnap figyelmeztetés: Jézus drámájának a kezdete, előjátéka annak, ami nagypénteken és húsvétvasárnap bontakozik ki.
Benne
tükörben láthatjuk önmagunkat, mint Krisztus Király hűséges
alattvalóit, s amit felismertünk Benne, azt követnünk kell: nemcsak
szóval, szalmaláng lelkesedéssel, hanem hűséges kitartással,
ragaszkodással.
Valami, ami nem egyezik Jézus tanításával, meg kell,
hogy változzék bennünk! Valamit másként kell tennünk, mint eddig! Ennek
jele lehet a nagy heti szertartásokon való részvételünk, az idei
húsvétunk lelkibb ünneplése, az emberek, az elesettek szolgálata…
Krisztus
Urunk belép Jeruzsálembe: mosoly, düh, fény, árnyék, élet, halál,
hozsanna és feszítsd meg jelennek meg, ahogy ezek az ellentétek a mi
életünket is jellemzik.
Lépjünk be vele együtt mi is a szent
városba, a nagyhét kapuján, hogy megváltó szeretete nyomán mentek
maradjunk a szélsőségektől, de el tudjuk viselni azokat az életünkben!
Ámen.
Bejegyezte:
Szilveszter Kakucs
dátum:
0:30vasárnap, március 29, 2015
Kommentáld!