Szombathelyen november 11-én, a szent emléknapján esti dicsérettel, lámpásos felvonulással, koszorúzással és fényfestéssel, majd 12-én misével zárták a Szent Márton-évet. Pénteken Seregély István nyugalmazott egri érsek, másnap Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek prédikált.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

A szombathelyi Sarlós Boldogasszony-székesegyházban, a szent oltárán kihelyezték Márton koponyacsont-ereklyét, amelyet 1913-ban Tours-ból kapott a város és az egyházközség, de mivel több mint száz éven át hermában volt, soha eddig nem lehetett látni. A dicséret énekeiben és mindkét nap beszédeiben hangsúlyt kapott, hogy Márton „nem félt meghalni, és nem vonakodott élni” – ez részben halála napjának, november 8-ának a közelsége miatt került többször is szóba. Szent Mártonnal kapcsolatban ugyanis mindig fontos megemlíteni, hogy nem vértanúságával érdemelte ki a szentté avatást, mint abban a korban jellemző volt, hanem példaadó életével, nemes jellemével, karakánságával, elvhűségével. Már életében is szentként tekintettek rá.

Vértanúnak kijáró tisztelet övezte – mondta prédikációjában Seregély István. – Ezáltal is közel érezhetjük magunkhoz, hiszen a vértanúság Isten ajándéka, amely milliók közül csak egynek-kettőnek adatik meg. Mi nem vagyunk vértanúk. De vajon könnyebb-e az életet napról napra Istennek adni, a ránk bízottakért áldozni, mint vértanúvá válni? Hogyan hasonlíthatunk Jézushoz leginkább? Egyrészt senkinek nem szabad rosszat akarnunk. Másrészt késznek kell lennünk arra, hogy minden embernek odaadjuk az életünket. Természetesen ez nem lehetséges, de például házastársak már mondhatják egymásnak: „Érted élek”. És minden nemzedék, amelynek van jövője, olyan otthonokban nő fel, ahol ilyenek, az odaadott élet titkát vállalók a szülők. Jézus nem a tökéleteseket választja ki, senki sem tökéletes. De amíg tudjuk, hogy javítani kell az életünkön, addig hűségesek vagyunk hozzá. Ez a hűség az életszentség. Senki sem ártatlan, de mindenki fehérre moshatja a lelkét a Bárány vérében.”

A szertartást az esősre forduló időben a lampionosnak nevezett, valójában azonban lámpásos felvonulás követte. Temetői mécsesekkel, Márton képével vagy libával díszített befőttesüvegekkel, iskolákban, hittanórákon pauszpapírból, macisajtos dobozból vagy fából készített, esetleg boltban vásárolt, vagy otthon hajtogatott, állatos, például dinó alakú lámpásokkal felvonuló több száz ember alkotta a tömeget, köztük rengeteg gyerek. Valójában ők voltak ennek a programpontnak a főszereplői, és az este lelki üzenete leginkább a sötétben imbolygó sok kicsi fényecske által vált átélhetővé.

A Szent Márton-templom előtt koszorúzás következett. Császár István egyházmegyei kormányzó arra kérte a jelenlevőket, hogy tekintsék magukat Márton követeinek, szobra tövébe helyezett lámpásaikat pedig fénylő tanúságtételként fogják fel, és legyenek elkötelezettek a szegények, szenvedők iránt. A Karitász ennek szellemében Márton napjától karácsonyig tartósélelmiszer-gyűjtést rendez.

Puskás Tivadar polgármester a hideg idő ellenére felmelegedő szívekről beszélt; azok szívéről, akiket Márton példája erre az estére összehozott és összetart. Szóljon ez az este az ő lelkiségének továbbviteléről, Szombathely és Márton összetartozásáról – kérte.

A koszorúzás után a nap gyerekek által különösen is várt záró programja, a Fény-képek Szent Mártonról című fényfestős rajzfilm első vetítése következett, amelyet november 12-e és december 4-e között naponta háromszor újra mindenki megnézhet, aki arra jár. Márton életéről szól a magyar népmesék stílusában, nagyon látványosan. És a legnagyobb ereje talán éppen abban van, hogy a mesék egyszeri hőseként, „legkisebb fiújaként” mutatja be a szentet, aki egy volt közülünk.

Szombat délelőtt tízkor kezdődött a Szent Márton-évet ünnepélyesen lezáró szentmise, amelynek Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek volt a főcelebránsa. Az érsek azokért ajánlotta a misét, akik a jubileumi évben az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolták. Az evangélium az ítéletre érkező Emberfiáról szólt, aki így szól a jobbjára állítottakhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok engem, mezítelen voltam, és felöltöztettetek, beteg voltam, és meglátogattatok, fogságban voltam, és eljöttetek hozzám.”

Láttam egyszer egy gyerekrajzot, amely napsütötte tájban ábrázolta a köpenye felét a koldusnak adó Mártont, pedig ezt a jelenetet zord időben játszódónak szoktuk elképzelni – mondta prédikációjában az érsek. – A nap Jézust szimbolizálta, aki világosságot hozott a világba, és arra kér bennünket, hogy legyünk tökéletesek, szentek. Mi kell a szentséghez? Kegyelem, hit és jócselekedetek. A kegyelmet az Isten mindenkinek megadja, nem személyválogató. Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, de meghagyja az ember szabad akaratát is.

Márton és a mi korunk hasonló – mutatott rá Bábel Balázs. – Akkor is sokféle szellemi-vallási áramlat keveredett, és még a kereszténység sem volt egységes: sokan váltak az ariánusok híveivé, akik azt hirdették, hogy Jézus csak hasonló volt az Atyához, de nem egyenlő vele. Márton ragaszkodott a hitéhez, de senkit nem akart rákényszeríteni. És miután az új államegyház kivégeztette az eretnek Priscillianust és társait, amit ő hevesen ellenzett, megszakította a kapcsolatot a püspökkel és az állami hatóságokkal. Kemény jellem, szerzetesi alkatú pap volt, aki tudta, hogy a hit a szeretet által tevékeny, tettek nélkül semmit sem ér. Tetteink nem múlnak el, hanem örökre elkísérnek bennünket.
Márton szinte magyar szentté vált: a legtöbb templomot róla nevezték el az Árpád-korban, hun király leszármazottjának hitték, és nemegyszer ábrázolták daliás magyar huszárként. Példájára legyünk mi is Krisztus katonái, és higgyük el, hogy a népünknek szüksége van ránk, keresztényekre.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír