Csendes az ünnepi nap kora délelőttje az utóbbi évtizedben csodálatos átalakulást megélt – a Felvidék Rómájának nevezett – Nagyszombat belvárosában. Rendre újulnak meg a barokk épületek, köztük a Szent Miklós-székesegyház, az érseki palota, az orsolyita templom a gimnáziummal.

Mindenünnen habitusba öltözött papok, szerzetesek igyekeznek a Keresztelő Szent Jánosról nevezett templom felé. Magyarország bíboros-prímását várják Szlovákia hetedik legnagyobb városába, ahova egykor Pázmány Péter hívta meg a szeminárium vezetésére Kőrösi Márkot, a horvát származású, Rómában tanult fiatal papot.

Történelmi esemény helyszíne ezen a napon a város. Első ízben van együtt a három kassai vértanú koponyaereklyéje, haláluk négyszázadik évfordulója alkalmából ugyanis Erdő Péter bíboros elhozta Nagyszombatba Kőrösi Márk esztergomi kanonok ereklyéjét.

A kassai vértanúk földi maradványai 1635-ben először a nagyszombati klarissza zárda templomába, onnan a Szent Orsolya-rendi apácák templomába kerültek. Mikor a 1800-as években Nagyszombatból fokozatosan Esztergomba költöztették az egyházmegyeközpontot, a középkori levéltárat, a kincstárat, odavitték Kőrösi Márk ereklyéjét is.

A szentmisére megtelik a Keresztelő Szent János-székesegyház hatalmas hajója, a korai barokk építészet kiemelkedő alkotása. Felújítva, teljes pompájában fogadja a római Il Gesú mintájára épült templom az ünneplőket. A hatalmas oltár, mely 42 szobrával Európa legmagasabb főoltára, rögtön megragadja a tekintetet.

A szentélyben a papság mellett kapnak helyet a pozsonyi szeminaristák, a Szent István, valamint a Szent György Lovagrend tagjai. Az oltárasztal előtt, középen a három koponyaereklye. Mellette az ünnepelt vértanúkat ábrázoló festmény, melyről három fiatal arc mosolyog ránk. „Szlovák testvéreink évek óta dolgoznak a vértanúk arcának rekonstrukcióján. A mai antropológia megerősítve a digitális eszközökkel képes arra, hogy a fennmaradt koponyából, kivált, ha ábrázolás is maradt fenn az illetőről, élethűen tudja az arcot rekonstruálni. Az eredményt mutatja a festmény. A képen már összetalálkozott a három vértanú, most pedig első ízben fizikai valójukban is együtt tisztelhetjük őket” – tudjuk meg Erdő Péter bíborostól.

A szertartás kezdetén Orosch János nagyszombati érsek szlovákul és magyarul is köszöntötte a híveket, a Szlovákia és Magyarország különböző részeiből érkezett paptestvéreket, szerzeteseket, szeminaristákat. Kiemelten üdvözölte Erdő Péter bíboros-prímást; Giacomo Guido Ottonello érseket, Szlovákia apostoli nunciusát; Stanislav Zvolenský pozsonyi érsek-metropolitát, a szlovák püspöki konferencia elnökét; Viliam Judák nyitrai megyéspüspököt; valamint a politikai és kulturális élet képviselőit.

„Kőrösi Márk horvát, Grodecz Menyhért lengyel, Pongrácz István pedig erdélyi származású volt. A három vértanú három nemzet sarja volt, de ugyanazt a hitet vallották, és a szentségekből erőt merítve vállalták a vértanúhalált. Tanúságtételük mutatja, hogy a Krisztusba vetett hit le tudja győzni a nemzetek, kultúrák közötti feszültséget, s a népeket egymás felé tudja fordítani, közösséggé tudja formálni. Ezt a közösséget fejezik ki az ereklyék, melyeket Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása elhozott most Nagyszombatba, közvetítve ezzel az isteni irgalom és egység üzenetét.”

Az olvasmány szlovákul, a szentlecke magyarul hangzik el, az evangéliumot pedig mindkét nyelven hallhatja az ünneplő közösség. A magyar nyelven mondott szentbeszéd után Erdő Péter szlovákul is köszönti a vendéglátó főpapokat, és szlovákul is felolvassák a homíliát.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Főtisztelendő és Excellenciás Apostoli Nuncius Úr, Érsek Úr!
Kedves Paptestvérek!
Krisztusban Kedves Testvéreim!

1. Ünnepi örömmel érkeztem ma Nagyszombat városába, hiszen nagyszerű okunk van a közös ünneplésre. Ez pedig az, hogy nem régen emlékeztünk meg a három kassai vértanú, Grodecz Menyhért, Pongrácz István és Kőrösi Márk halálának 400. évfordulójáról. Kőrösi Márk esztergomi kanonoknak – akinek családi neve eredetileg Stepinac volt – a koponya ereklyéjét ma idehoztam magammal, hogy a szentmise után vértanú társainak koponyájával együtt hordozhassuk a körmenetben. Az peresze tudni való, hogy amikor ez a kiváló vértanú az esztergomi kanonoki címet viselte, Esztergom városában a török volt az úr, az egyházmegye központja itt, Nagyszombatban működött. A múlt tehát olyan szoros köteléket teremt közöttünk, hogy önmagunkat sem tudjuk megérteni igazán, ha egymást nem ismerjük és szeretjük.

2. A mai evangéliumban arról hallunk, hogy reményünknek és örömünknek maga Isten a biztosítéka. Mintha a kassai mártírok vértanúságáról beszélne az evangélium. Mert mi rosszabb történhet az emberrel, mint a halál? Ám a testi halálnál is rosszabb a lélek kárhozatba zuhanása. De az emberek nem vehetik el az egész életet, mert a lelket nem tudják megölni. Isten az egyedüli úr a lélek sorsa felett. Jézus szavai szerint tehát Istentől kell félnünk. Manapság ritkán említik az istenfélelmet, pedig felsorolja azt a Biblia és felsorolja az Egyház bérmálási liturgiája is a Szentlélek ajándékai között. Ahhoz, hogy Istentől értékes és termékeny módon félni tudjunk, szükséges hogy belegondoljunk mindenhatóságába, végtelen, minden képzeletet és erőt felülmúló nagyságába. Csak ha ezt a valódi helyzetet kellően átérezzük, akkor tudunk igazán megrendülni amiatt, hogy Ő, a végtelenül hatalmas Isten gondoskodik rólunk, hogy számon tartja minden hajszálunkat, hogy személyesen megszólít minket. Ezért olyan felemelő dolog, hogy Isten gyermekei lehetünk, hogy szinte családi közelségben élhetünk vele. Nem szabad elbanalizálnunk Isten hatalmát és fönségét. Nem szabad természetesnek vennünk, magától értetődőnek, irántunk tanúsított szeretetét. Irgalmának megrendítő nagyszerűsége az, ami felemel bennünket, egyént és közösséget, életünknek és történelmünknek bármilyen helyzetében.

3. Isten szeretetének és irgalmának ajándéka az emberiség megváltása. Jézus Krisztus küldetése nem csupán egyike az emberiség vallásos keresését mutató szép példáknak. Ő megszabadított minket „a bűntől és a halál hatalmától” és meghívott, hogy az ő országában, vagyis Isten uralmát önként és szeretettel elfogadva, Krisztus tanítása szerint éljünk. Ez a bensőséges kapcsolat pedig nem szűnik meg a halállal, mert „a szeretet erős, mint a halál” (Én 8,6). Isten uralma életünkben és örök, személyes sorsunk szorosan összefügg. Az Egyház pedig ténylegesen Isten országát szolgálja: különösen az igehirdetéssel, „amely megtérésre szólít. De az Egyház szolgálja Isten országát a helyi egyházak, egyházmegyék kialakításával, közösségek létrehozásával is. Ezekben a közösségekben érik meg a személy hitben és szeretetben. Különösen is aktuális ez itt, a vén Európában, ahol az egyházmegyék ma újra felszítják magukban a misszió és az evangelizáció tüzét, meghívják az embereket, hogy ismerjék meg saját hitüket, éljenek a szentségek mindent átformáló energiájával, erősítsék meg közösségeiket és nyíljanak meg a körülöttük élő világ felé. Hiszen az Egyház azzal is szolgálja Isten országát, hogy a világban is terjeszti az Evangéliumot, a hittől távol állók körében itt, Szlovákiában vagy Magyarországon, de a távoli földrészeken is, ahol a népek kultúráját a kereszténység még nem járta át. Ősi keresztény hagyomány alapján tanítja II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetű körlevelében, hogy Isten országának „csírái fellelhetők az egész emberiség körében, az Egyházon kívül is, amennyiben az emberek az evangéliumi értékek szerint élnek és megnyílnak a Szentlélek számára” (20. pont). A hívő katolikus ember tehát optimista, senki sem teljesen idegen Istentől, senki sem gyökeresen idegen Krisztustól és az Egyháztól sem. Ahogyan az egyházatyák mondták: „Anima naturaliter christiana”, az ember természetétől fogva keresztény. De II. János Pál pápával együtt azt is el kell mondanunk, hogy Isten országának „ez az evilági dimenziója tökéletlen marad, ha nem kapcsolódik Krisztus országához, amely jelen van az Egyházban és a végső időkben majd beteljesedik” (uo; VI. Pál, Evangelii nuntiandi 34). Isten országának a sokféle megnyilvánulása tehát nem gyöngíti missziós küldetésének erejét. Ezt tanúsítja a kassai vértanúk példája, ezt tanúsítják azok az ezrek és milliók, akik idegen és ellenséges környezetben hitükért életüket adták Egyházunk történelme során.

4. Amikor 1619 szeptemberében megölték a három Kassán maradt katolikus papot, azt gondolhatták, itt már katolikus élet nem lesz soha többé. Amikor az idén szeptemberben, a kassai dómban koncelebrált misét mutattunk be a három szent vértanú tiszteletére, 22 püspök, körülbelül 300 pap és sok ezer hívő ünnepelte együtt az Eucharisztiát egy olyan városban, amelynek lakossága körülbelül 70 százalékban katolikus. Csodálatosak a Gondviselés útjai. Valóban magvetés a vértanúk vére. De minden pozitív fejlődés ellenére látnunk kell az idők jeleit. Ma sem bízhatjuk el magunkat. Ma is minden igyekezetünkre szükség van, ha hűségesek akarunk lenni Krisztushoz. A szétszórt sodródás helyett időt kell szánnunk az imádságra. Tudnunk kell az Oltáriszentség előtt mérlegre tenni mindennapi életünk, munkánk, családunk minden helyzetét és feladatát. Így válhatunk mi is tükrökké, így sugározhatjuk magunk körül a világban Krisztus világosságát, amely a keresztségben ragyogott fel számunkra. Az összeszedett imádság a hatékony, jó célra irányuló, áldott munka legfőbb erőforrása.

5. Amikor most, a szentmise után körmenetben hordozzuk a kassai vértanúk ereklyéit, ne feledjük, hogy ereklyés körmenetet a keresztények már az ókorban, az üldözések korában is tartottak. Különös tisztelettel vették körül a vértanúk földi maradványait. Milyen lehetett ez a könnyes ünneplés? Milyen lehetett ez a diadalmenetbe forduló gyászmenet? Talán el tudjuk képzelni, ha néha televíziós közvetítést látunk olyan közel-keleti áldozatok temetéséről, akiket a saját közösségük hősnek tekint. Az asszonyok jajongó és egyben ünneplő kórusát halljuk és azt látjuk, hogy a tömeg a feje fölé emelve viszi a hősök koporsóját. Mi is átéljük egy ilyen körmenet alkalmával a régi és mai keresztények minden szenvedését. De egyben győzelmi ünnepet tartunk. A vértanúk már elnyerték a győzelmi koszorút. Példaképeink és közbenjáróink, akik segítenek, hogy átérezzük, mi keresztények mindnyájan egyek vagyunk egymással és Krisztussal és őt kell adnunk a világnak, mert a világnak Krisztus kell. A világnak kellünk mi is, mert Krisztushoz tartozunk. Ámen.

* * *

A szentmise után meghatározott rendben felsorakozik a körmenet: legelöl viszi az asszisztencia a keresztet, mögötte mennek a lovagrendek tagjai, aztán a fehér, majd az arany miseruhát viselő papok. Utánuk a fúvósok és a kórus, majd a kanonokok. Az ereklyéket szeminaristák viszik, őket a főpapság követi. Mögöttük következnek a népviseletbe öltözött hagyományőrzők és a szerzetesnővérek, végül a hívek hosszan kígyózó sora.

A körmenet imádkozva, énekelve átöleli a belvárost. Időnként magyar szóra is felfigyelünk; Bacsfa-Szentantalról, Galántáról, Pozsonyból, Dunaszerdahelyről érkezett hívek fejezik ki örömüket, hogy itt lehetnek. Elhaladunk a jezsuita templom mellett, ahol Pongrácz István és Grodecz Menyhért ereklyéjét őrzik. Imára megállunk a Szentháromság-szobornál, a főtéren. Templomuknál, a gimnázium tetőteraszáról integetnek az orsolyita nővérek. Énekelve érkezünk vissza a katedrálishoz, felhangzik a Te Deum.

Orosch János érsek hálaadó szavai után Erdő Péter így búcsúzik: „Átérzem, hogy mi itt mindannyian egyetlen katolikus közösséghez tartozunk, és szükségünk van egymásra. Mindenki őriz egy darabot a közös örökségből, tárgyi, lelki és szellemi síkon. Most fizikai valójukban találkozni tudtak az ereklyék, hogy egyetlen látható egészet alkosson a közös örökség.” A liturgia az ereklyék előtti tiszteletadással zárul.

Erdő Péter bíboros a liturgia után megosztja velünk az átélt élményt: „Megrendítő volt számomra az ünnep. Itt volt az alkalom, hogy egyesíteni tudjuk a közös örökséget, és együtt mutassuk fel azt a világnak. Megtettük ezt most egy szép ünneplésben, együtt imádkoztunk, énekeltünk, elhangzott a templomban szlovák és magyar szó. Minden együttműködés, ami a szlovák katolikus testvérekkel kialakul, fontos saját identitásunk és saját tanúságtételünk szempontjából is. Szükségünk van egymásra; ez igaz mindkét oldalra. Amikor közösen lépünk fel, erősíti tanúságtételünket. Jó úton járunk.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír