A magányos harcos

     Lajos atyának összeszorult a szíve, térdre esett és panaszimában fakadt ki: „Nagy Isten! Bár Téged szolgálni dicsőség, édesség és nyereség, mégis ki van a Te oldaladon? Hisz alig akad egyegy magányos harcos, aki zászlódhoz jön! Hol van Szent Mihály, aki eltelve dicsőségedért való buzgósággal, odakiáltja: ’Ki olyan, mint az Isten!?’
     Hadd kiáltsak akkor én mindenfelé: Tűz, tűz! Segítség! Ég az Isten háza! Égnek a lelkek, még a szentély is ég! Segítsétek testvéreinket és gyermekeinket akiket megölnek, jó apánkat akit leszúrnak!
Aki az Úr oldalán van, csatlakozzék hozzám! Minden jó pap az egész keresztény világból, akár küzd, akár visszavonult a magányba, jöjjön és csatlakozzék, hogy a Kereszt zászlója alatt rendezett hadseregként álljunk csatasorba, és közös erővel támadjunk rá Isten ellenségeire akik már riadót fújtak!
     Kelj fel, Urunk! Miért alszol? Kelj fel hatalmaddal, irgalmaddal és igazságoddal, alakíts magadnak választott őrséget házad védelmére, dicsőséged megvédésére és a lelkek üdvözítésére, hogy egy akol legyen és egy pásztor, és mindenki Téged dicsőítsen templomodban! Amen.”*
     Grignon atya keserűséggel telt szívvel indult útnak Poitiersbe. Mikor több napi gyaloglás után megérkezett a Szegényházba, hatalmas örömujjongással fogadták. Átmenetileg eljött Mária Lujza nővér is, magával hozva barátnőjét Brunet Katalint, aki véglegesen csak jóval később csatlakozott a Bölcsesség Leányaihoz.
Lajos atya megint belevetette magát a munkába, melyet a püspök is kénytelen volt elismerően szemlélni. Ám a janzenisták, kiknek keze mindenhová elért, igyekeztek itt is, ott is gáncsolni. Több helyütt visszautasították neki a hitelezést, amivel a Kórház ügyeit rendbe hozhatta volna. Hónapok teltek el a félsikerekkel és a provokált kudarcokkal, s az atya nem tűrhette már tovább a kaján vigyorok által kísért helyben topogást. Végleg búcsút mondott – legalább az imádság szeretetében megerősödött –, szegényeinek. Mária Lujzát azonban megkérte, hogy ő még tíz évig tartson ki szegénygondozói hivatásában, s ha ezalatt sem sikerül megalapítania az erre hivatott apácarendet, akkor nyugodt lehet, hogy Istennek máshol vannak tervei vele. A nővér – mély lélegzetet véve –, vállalkozott erre a nagy áldozatra, s Grignon atyának könnyeivel kellett küszködnie.
     Másnap felkereste főpásztorát és engedélyét kérte, hogy régi vágya szerint missziókat tarthasson egyházmegyéjében. A hitre és az imádság szeretetére szeretné oktatni az embereket, korra való tekintet nélkül. Megszervezné a szociális rászorultak támogatását. Kiengesztelné a bűnösöket egymással, és gondoskodnék az istentiszteletek végzéséről, templomok karbantartásáról, vagy építéséről. Ha kell fizikai munkát is vállal. Mindebben viszont kizárólag a Gondviselésre hagyatkozik, a püspökségtől anyagi támogatást nem kér és maga is szegény módjára szeretne élni!
     Micsoda nagylelkű ajánlat! A püspök mégis habozott, pedig személyes tapasztatai rendkívül meggyőzőek voltak. Erről a 32 éves fiatal papról ugyanis igen ellentétes regéket hallott. Egyesek gyűlölik, mások csak sajnálják, többek azonban szentnek tartják. Még csodák is fűződnek nevéhez. – Csodák? No most majd megmutathatja! – morfondírozott a püspök, homlokát ráncolva.
Tény, hogy a főpap nem hallgatott sem titkárának sem irodavezetőjének „tanácsaira”. Megadta az engedélyt, sőt egy elhagyatott egyházi épületet, a Vezeklők kápolnáját a paplakkal, jelölte ki Grignon atya szálláshelyéül. Mint mondotta: 
     Misszióját nem ehelyt, hanem egy távolabbi faluban, Montbernarge-ban kezdheti el főtisztelendőséged. Ott az emberek szegények, tudatlanok, részegesek és a kártya rabjai. A közbiztonság sem rózsás. E határtalan lelki nyomorban élő embereknek, égetően szükségük lenne egy bátor lelkipásztorra. Annál is inkább, mert a falunak még temploma sincs! – tájékoztatott a püspök.
Ó, Mária édes jó Anyám, el ne hagyj! – sóhajtotta szótlanul Grignon atya, és megköszönte kinevezését.