Amikor most két éve barátaimmal, Gáborral ás Balázzsal összedugtuk a  fejünket, és megálmodtuk a Veletek Vagyok portált, szóval akkor nem gondoltam, hogy egyszer még én is útrakelek.

Csodáltam Gábort, hogy 50 éves fejjel neki vág ennyi, még kimondani is sok kilométernek. Sok bolondot láttam már a Cursillón (köztük bőven jómagamat is), ahhoz hogy csodálkozzak egy ilyen extrém ötleten. Tehát csodáltam, de nem csodálkoztam. 

És akkor valamikor az év elején, egy baráti beszélgetés közben Péterrel szóbakerült a Camino. De csak úgy, minden előzmény nélkül... Egymásra néztünk, aztán a pillantást egy-egy bólintás követte, majd elmosolyodtunk: tehát belevágunk!

55 éves vagyok.

Ha Isten is úgy akarja, az Utam közepét járom. Ezen mostanában egyre gyakrabban elgondolkodom. Különosen első unokám, Márton érkezése óta. Úgy 3 hete!!! Látom az egyre erőteljesebben kibontakozó Életet. Marci egyre erősebb, és nem csak a bőgése :) És ott van a 87 éves édesapám, akinek hajdani roppant ereje pedig napról-napra párolog el. Visszanézek és látom az Út elejét. Előre: látom a végét. És én itt valahol a közepén, még nem érzem, hogy geyngülnék, de azt sem hogy erősödnék. Mekkora kegyelem: apám köztünk van, megszületett az unokánk, és Isten megengedte, hogy mindkét végét láthassam a földi útnak (egy leírhatatlanul közeli perspektívából), és el tudok rajta gondolkodni!

Ez pedig arra késztet, hogy induljak. Ez is. Sok minden késztet. És sok minden elrettent. Például a saját magam által emelt falak, napi labirintusok, amelyekben rendre elveszek, nem engedik, hogy figyeljem, lássam és keressem még az út elejét se. Lehet, hogy jobb is? Nem látom, nem bánom??

Amit viszont látok, az az, hogy elrettentés készülődik más részről is. Kaptam az Úrtól ugyanis egy jó kis sarkantyút a bal lábamra. Lovat még nem kaptam hozzá. Most így nehezemre esik néhény lépés is, hát még napi harmincegynéhány kilométer?! Biztosan ez is javamra szolgál, az Úrnak van valami terve ezzel is, de én még bambán állok és kérdőn nézek felfelé, mint néhai Berni kutyám, mikor valami okosat mondtam neki. Nézett fel rám összeráncolt homlokkal, látszott, hogy nagyon szeretné megérteni, és az is látszott, hogy tutira veszi, hogy ez most valami nagyon okos dolog, de hát ő ezt nem értheti. Ezen is sokat gondolkodom (miközben sokszor nézek felfelé összeráncolt homlokkal, értetlenül). Valahogy úgy, ahogyan azt boldog John Henry Newman bíboros (1801 - 1890) egy számomra kedves imában mondta:

   "Istenem, szükségem  van rád,  hogy taníts  napról napra,  minden napnak  a

  követelménye  és   szükséglete   szerint.   Add   meg   nekem,   Uram,   a

  lelkiismeretnek azt a tisztaságát,  amely csak a  te sugallatodat érzi  és

  fogja fel. Fülem süket,  nem hallom hangodat.  Szemem homályos, nem  látom

  jeleidet. Csak te tudod élessé tenni szememet, megtisztítani és megújítani

  szívemet. Taníts  meg  arra, hogy  ott  üljek lábadnál,  és  hallgassam  a

  szavadat."