Azelőtt soha nem látták egymást. Most a „sors” összehozta őket Németország egyik legjobb hírben álló rehabilitációs központjában.
A sok program közül az egyiket „Rákosok beszélgető körének” hívták. Amikor a kis halk szavú pszihológusnő arra szólította fel őket, hogy üljenek körbe, nagyon nehezen akaródzott nekik egymás mellett helyet foglalni. Ismeretlen mellé nem szívesen ül az ember, ha másutt is van hely…

A beszélgetés is nagyon döcögve indult. A központi téma: a betegség lelki feldolgozása volt. Kis idő után azonban az első felszólaló magabiztosan ragadta magához a szót, és sietett elmondani mindenkinek a szerinte legfontosabbat, nevezetesen, hogy nagy firmája van, amelyet épp most hagyott a fiára. Az pedig (lám, milyen fia van!), amikor nála rákot állapítottak meg, azonnal a legjobb tübingeni orvosokat hívta fel, tudtán kívül terminust beszélt meg velük, sőt, elvitte oda kocsival. Neki semmit nem kellett tennie. Minden nagyon simán ment, s most itt van, hogy az operáció után teljesen meggyógyuljon… Szerinte biztosan sikerülni fog, mert a pénz, az nem számít! – Noha magabiztosan csengett minden szava, mint a penge, szeméből riadt félelem áradt…

A másodiknak azt tartotta szükségesnek elmondania, hogy neki két firmája van. Az egyik Kínában, a másik itthon, Németországban. És amikor megállapították nála is a rákot, akkor ő – mellesleg, nagy sportoló, jegyezte meg elég szerénytelenül – nem akarta elhinni, de miután még két helyről – Heidelberg és Ulm leghíresebb orvosaitól – szerzett be szakorvosi véleményt, megoperáltatta magát. Az operáció után komplikációk léptek ugyan fel, amit aztán sikerült az orvosoknak leküzdeni, s ő most nagy akaraterővel azon van, hogy teljesen felépüljön és munkájához visszatérhessen. – Nagyon sokat beszélt, s ebből mindenki kihallhatta, ő is nagyon fél attól, hogy mégsem úgy lesz, ahogyan ő azt most itt nagyhangon ecseteli…

És ez így ment tovább egy jó háromnegyed óráig. A hallgatóság mindent megtudhatott az épen beszélőről, csak éppen a lényeget nem: nevezetesen azt, hogy mindannyian félnek. Félnek attól, hogy a rák visszatér, félnek attól, hogy az operáció következményei nem fognak olyan simán elmúlni, mint azt ők itt most a hallgatósággal és önmagukkal megpróbálják elhitetni, félnek attól, hogy ők már soha nem lesznek olyan tevékenyek, teherbírók és szívósak a munka mezején, amilyenek voltak. Szavuk színezete elárulta őket, félnek, és ami még rosszabb: nincs mibe kapaszkodniuk, csupán a nagy, hangzatos szavakba, csak épen nem merik megfogalmazni és kimondani.

És ekkor jött ő, a 80 felé járó férfi. Fejéből a kemoterápia kihullajtotta a hajakat. Karja tele volt a szúrások kéklő, dagadt nyomaival. Elmondta, hogy háziorvosa – noha árulkodóan nagy volt egy bizonyos érték a vérpróbában – hanyagul elnézte a diagnózist. Bár ő többször is kifejezte aggodalmát, őt is leintette azzal, hogy semmi baj. Míg ő egy alkalommal, régi évek szokása szerint – noha rossz közérzete miatt aznap egyáltalán nem akart! – golfozni nem ment az üzletfeleivel, és a játékosok között egy új arcot nem fedezett fel. Remekül elbeszélgettek egymással, és kiderült, hogy az illető egy nagyon híres, de már nyugdíjas orvosprofesszor, akinek a fia szintén urológus. Szó szót hozott, s ő a beszélgetés végén elmondta a professzornak, hogy noha háziorvosa szerint nincs oka aggodalomra, neki mégis rossz előérzetei vannak. A professzor beajánlotta a fiának, aki aztán a következő napok egyikén apjával ketten három óráig vizsgálta. Utána pedig elborult arccal azt közölte vele, hogy a rák már egész testében el van terjedve. (Eddig a beszámoló alatt csak el-elcsuklott a hangja, de most már patakzottak az arcáról a könnyek…) Azután nagyvonalakban elmondta azt is, hogyan kemózták többször is, végül rátért jelenlegi helyzetére: közérzete ugyan jobb, de tudja, érzi, hogy az „ellenség már falakon belül van”.

Egy dologért azonban mindenképp hálás, hogy ide eljött. Itt, a rehabilitáción több időt tölthet önmagával, majd – ismét könnyekkel a szemében – ezzel fejezte be beszédét: „Ha Ő akkor – és mutatóujját magasan az ég felé emelte – nem hoz össze a professzorral, én ma már nem vagyok… Mondom Önöknek, mindnyájan az Ő kezébe vagyunk!”

Döbbent csend ereszkedett a kör tagjaira… Egy pillanatnyi ólomlábon lépkedő csend után a résztvevők kivétel nélkül mind igazat adtak neki! Mindenki érezte, hogy nem a firma a fontos, nem is csak az orvos, még csak a sok pénz sem, hanem Isten, aki mindannyiunk sorsát igazgatja, és Ő, Aki a bénító félelem hínárjából képes kiszabadítani…

A beszélgetés végén a pszihológusnő kiértékelte a mondottakat. Minden felkerült a táblára, minden apró ötlet, mondás, ami az ő – egyébként igen jól – előkészített sablonjába beleillett. Csak épp az Istenbe vetett hit fontosságáról nem írt fel egy betűt sem, holott a jelenlévők mindegyike – kimondottan vagy kimondatlanul – ebbe kapaszkodott! 

De tudtam, hogy Istennek nem reklámra van szüksége.
Nem reklámra, hanem tanúságtételre!
Hitvallásra, amely másokkal az Ő gyógyító kegyelmét, segítségét közli,
amely a belé vetett reményt erősíti,
amely az Ő gondoskodó szeretetéről beszél.

Mert Ő mindenkivel ott van!
A rákos betegekkel is,
akiken már senki emberfia nem tud segíteni…
Ő velük van és erős lelket ad nekik, hogy önmagukra találjanak,
hogy kibírják a legnehezebbet is,
hogy emberhez méltóan szenvedjenek,
hogy felegyenesedjenek,
hogy túlnőjenek önmagukon!

Ez az eset egy ilyen tanúságtétel volt a javából.
Egy bőröd alá bújó modern tanúságtétel, amely – hacsak pár percre is, de – mindenki figyelmét Őrá, a Legfontosabbra irányította.

Stuttgart, 2018-10-15.
Imre atya Forrás: https: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/15081/