A napokban jelenteti meg legújabb, ötévenként készülő átfogó környezetvédelmi áttekintését Environment at a Glance címmel a fejlett országok együttműködési szervezete, az OECD (honlapjukon már elérhető). Sok érdekes adat, környezeti indikátorérték mutatja be az elmúlt időszak változásait és hasonlítja össze az OECD 36 tagállamát egymással és az OECD-n kívüli világgal egyaránt. Vannak jelentősen javuló értékek, vannnak stagnáló és romló adatok: így például megtudathatjuk, hogy a 36 OECD-tagállam erdeinek összessége a Föld erdősültségének a 27 százaléka; az OECD országainak üvegházhatásúgáz-kibocsátása a világ kibocsátásnak a 35 százaléka, de ez 47 százalékkal kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt volt. Ugyanakkor az OECD teljes anyaghasználati ökológiai lábnyoma 60 százalékkal növekedett a 25 évvel ezelőttihez képest, azaz jelentősen fokozódott a teljes természeti környezet terhelése. Sok ezer adat és összehasonlítás majdnem teljes képet nyújt arról, hogy milyen a fejlett világ helyzete környezeti szempontból. A temérdek ábra, táblázat, elemzés még több kérdést vet fel, és sokszor a kérdések csak kérdések maradnak.

Sokan, akik talán jól értik, látják, hogy mi történik a világban, kérdezik – ahogyan én is, aki már régóta foglalkozom a globális, környezeti, fenntarthatósági problémákkal és nap mint nap olvasom az új elemzéseket és cikkeket, kérdezem: mi is a helyes út?

A temérdek adat, tanulmány és a néha egymásnak ellentmondó következtetések tengerében elveszni látszik a hit, az akarat, a cselekvés. Maradnak a kérdőjelek, és a néha-néha ránk törő reménytelenség elveszi a türelmet és az erőt. Van, amikor az ezernyi hír és elemzés kiábrándultságot szül, és a tehetetlenség érzete végül lebénítja az alkotó gondolkodást. Ilyenkor szürke és hideg, apokaliptikus jövő uralja képzeletemet, és mintha láncba lennék verve, szinte mozdulni sem tudok. Eszmélve az ördögi bénultságból, annyit megértek vagy inkább csak érzek, hogy kell hogy legyen kiút, megoldás.

A sok tanács, vélekedés, elemzés és tanítás elfogadása, esetleges követése külön-külön is, de mindent összevetve – ha egyáltalán ez lehetséges – egymásra hatásukban bizonyosan teljesen megváltoztatja az életünket. A „teljesent” értsük úgy, hogy valóban teljesen. És ilyenkor mindig felmerül a kérdés: ki nyer, kinek lesz jobb? A mi gyermekeinknek, unokáinknak, másoknak, más földrészen élőknek? Mi a teendő, mikor kezdjük, hogy tegyük, a számtalan jó, de nagyon nehéz döntés közül hogyan válasszunk? Ha nem teszünk semmit, értsük úgy, hogy valóban semmit, ami nagyjából – egy kis túlzással – megfelel jelenünknek, akkor mi lesz, hogy lesz? Mi az ára, következménye annak, hogy megmérgeztük „közös otthonunkat”, és mi lesz a következménye annak, ha ezen változtatni akarunk, de közben milliárdnyi ember jelenlegi megélhetését, munkáját veszélyeztetjük. Mi a veszélyes: felkészülni egy fejlődési fordulatra, akár szigorú, de kiszámítható, hosszú távú tervekkel, vagy ha nem veszünk tudomást a szemünk előtt folyó változásokról, és csak bénán bízunk a szerencsénkben?

Ilyenkor kell megállni, nem tétlenkedni, csak megállni, és minden hitünket, kérdésünket, kétségünket, félelmünket, kérésünket Isten elé helyezni. Az alkalmas idő éppen most jön el, arra, hogy csöndben, de elszántan az Úr elé álljunk. Még két nap, és itt van advent első vasárnapja, és énekeljük a roratét („Rorate coeli de super…”) akkor, és talán néhányan minden hajnalban. „Adventus domini”, az advent négyhetes időszaka hagyomány szerint a várakozás és csendes elmélyülés időszaka. Rohanás helyett lassítást, vita helyett békességet, kétely helyett reménységet kívánva idézem a talán néhány olvasónk számára ismert kis történetet:

A bölcs halász az, aki csak annyi halat fog, amennyi elég a család fenntartására. Amikor a diplomás gazdasági szakember elmagyarázta neki, ha többet fogna, akkor nagyobb hajója lehetne, és akkor még többet foghatna, eladná, és akkor… és akkor… még több, még nagyobb… De a halász megállítván az eszmefuttatást, csak ingatta fejét, és azt mondta: „Én ha már eleget fogtam a családnak, akkor hazamegyek, és a feleségemmel, gyerekeimmel, barátaimmal vagyok, és jól vagyunk, ha mindig csak több és több halat fognék, nem lenne rájuk időm és nekik se rám…”

Békés adventi csendességet!

Fotó: Pixabay

Nemes Csaba/Magyar Kurír