A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Idén április közepén gyakorlatilag nyár volt, tavaly ilyenkor tél. Miért jelentkeznek és mit jeleznek előre ezek a szélsőségek? Mai írásunk erről szól.

Nehezen jött el a tavasz, csikorgott. Úgy jött, hogy beköszöntött a tél. Március elsején Baranyában mérték a leghidegebbet, mínusz 24,6 Celsius-fokot. Olyan hideg volt, mint az emlékezetesen hideg 2017-es januárban, ami az elmúlt száz év tizedik leghidegebb januárja volt. De januárban ez normális, márciusban nem, még akkor sem, ha a kontinentális éghajlaton előfordulhat. Idén március elején extrém hideg volt, ugyanakkor április közepén szélsőségesen meleg. És emlékezzünk: tavaly április közepén (19–21-én), amikor virágzott már minden, hóval borított lett az ország kétharmada: behavazott virágzó fák és havas, elfoglalt gólyafészkek képei járták be a hazai médiát. Bizonyára sokan emlékeznek a 2013. március 15-én bekövetkezett rendkívüli havazásra is, ami az ország nyugati felét szinte teljesen megbénította.

Az idei márciusi extrém hidegben a hazai villamosenergia-rendszer terhelése elérte a 6835 megawattot (MW) a rendszerirányító MAVIR adatai alapján, amivel új történelmi rekord született a fogyasztásban – olvashattuk a cég honlapján. Azt írták, hogy az idei, február végi–március eleji rendkívül hideg időjárás miatt naponta mintegy 200–400 MW-tal nőttek a bruttó rendszerterhelési csúcsértékek, amivel megdőlt a tavaly január 11-én, illetve idén február 28-án mért 6780 MW-os rendszerterhelési történelmi rekord. Ezekben a napokban a 6835 MW mintegy 47 százalékát importból fedezték. Azaz nemcsak rendkívüli hideg volt, hanem rekord mennyiségű áramot is fogyasztottunk, amelynek majdnem a fele (ilyenkor jóval drágábban, mint máskor) külföldről származott. Abban ugyan szerencsénk volt, hogy nem jelentkezett többletigény a balkáni országokból, mert ott a jelentős esőzés következményeként feltöltődtek a villamos energiát szolgáltató víztározók.

Mi a közös az előbbiekben? A közös a szélsőségesség, amit nemcsak a média rendkívüli figyelme nagyít fel, hanem a számok is bizonyítják. Egyre inkább igazolódni látszik az, hogy jelentősen növekszik a szélsőséges meteorológiai jelenségek és az ebből eredő elemi csapások gyakorisága.

A klíma állapota az elmúlt néhány milliárd év során – noha közben 25–30 százalék körüli  növekedés következett be a napsugárzás intenzitásában – viszonylag stabilnak bizonyult. Elméleti megfontolásokkal, számításokkal és modellekkel, valamint megfigyelésekkel egyaránt alátámasztott tény, hogy a különböző időskálákon ugyanahhoz az ún. éghajlati kényszerhez (például napsugárzás intenzitása) egynél több, egymástól szignifikánsan különböző egyensúlyi klímaállapot (úgynevezett éghajlati rendszer) tartozhat. Az éghajlati rendszerek közötti „átváltások” a klímaállapot hirtelen ugrásaiként jelenhetnek meg. Ilyen gyors átmenetek a földtörténeti múltban számos alkalommal előfordultak, és egy hirtelen klímamódosulás lehetőségét a jövőre vonatkozóan sem lehet kizárni. A kiváltó tényezők többek között: a vízgőz és a felhőzet globális eloszlása, a nagytérségű légkörzési folyamatok vezérlésének módosulása, a légköri szén-dioxid-koncentrációnak az óceán hőmérsékletétől való függése, valamint az óceánokban az eltérő sókoncentráció és a hőmérséklet-különbségből adódó tengeráramlások intenzitásváltozása is.

A napsugárzásnak a légkör felső határára érkező intenzitását kivéve, mindezen fent említett változásokat az emberi tevékenység rendkívüli mértékben befolyásolja.

A mindennapi időjárás, az éghajlat minden eseménye a légkör mintegy 20 kilométeres magasságú burkán belül leírható. Azaz, ha a földgolyót egy átlagos méretű almával szemléltetnénk, akkor ez a rétegvastagság az alma héjának felelhetne meg. A fenti példából is látszik, hogy a légkör, a klíma mennyire sérülékeny lehetne, mégis nagy stabilitással bírt mindeddig. Ugyanakkor az elmúlt kétszáz évben az egyre intenzívebbé váló ipari, közlekedési és mezőgazdasági tevékenységből, a kommunális jólléti ellátásból származó üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedése, valamint a szárazföld albedójának (sugárzásvisszaverő képességének) megváltoztatása okán a stabilitás – igaz, hogy időlegesen – felborulni látszik. Az „időleges” közbevetés jelentése itt lehet néhány száz vagy akár néhány ezer év is, és lássuk be, ez az emberiségnek óriási idő.

Az elmúlt évmilliók alatt hidegebb és melegebb időszakok követték egymást, természetes okokra visszavezethetően. Az iparosodás időszaka óta, de különösen az elmúlt évtizedekben a globális éghajlat az elmúlt 6–700 ezer évhez képest ritkán tapasztalt ütemben melegszik.

A globális éghajlatváltozásnak egyik kimutatható következménye az Északi-sark melegedő időjárásából adódó cirkumpoláris áramlás megváltozása és a kapcsolódó légkörzés (pl. planetáris áramlások) módosulása, és az ebből adódó rendkívüli tavaszi hidegbetörések egyre gyakoribb előfordulása. Másik következmény a Golf-áramlás lassulása, amely Európa – különösen Nyugat-Európa – éghajlata szempontjából meghatározó fontosságú energetikai, kiegyensúlyozó „tényező”, azaz az áramlás lassulása a szélsőségesség felé tereli Európa időjárását.

A szélsőséges jelenségek nemcsak azért veszélyesek, mert óriási károkat okoznak, hanem azért is, mert nehezen előrejelezhetők, és kiszámíthatatlanok.

Fotó: Nemes Csaba

Nemes Csaba/Magyar Kurír