A mai liturgia Isten szavának az ünneplését emeli ki. Az első olvasmány azt mutatja be, hogy hogyan hirdették ki az isteni törvényt Jeruzsálemben, a téren összegyűlt választott nép előtt, a 70 éves babiloni fogságból való szabadulás után. „Az egész nép figyelt a törvény könyvére”(Neh 8,3) – meghatottan hallgatta Isten szavának felolvasását.Itt a nép részéről megjelenik mindaz a magatartásforma, amelynek az isteni üzenet, a Szó hallgatását jellemeznie kell: tisztelet, figyelem, a magatartás összevetése a szent szöveggel, a bűnök megbánása, az öröm, hogy törvényben kifejezve ismét megtalálták Isten akaratát. Olyan valamit éreztek meg a felolvasott szövegben, aminek révén igazabban felébredt emberségük, szívüket nemes indulatok töltötték el.
Az evangéliumi szakaszban, Jézus a názáreti zsinagógában nyilvános működésének kezdetén ezt olvassa Izajás prófétától: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Egyes szám első személyben olvassa, és önmagára alkalmazva hozzáteszi: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Nem az evangélista állítja ezt, hanem maga Krisztus. A prófétai jövendölés tárgya személyesen van itt jelen, Szentlélek tölti el, a szegényeknek, kicsinyeknek és alázatosoknak hirdeti az üdvösséget. Ő az olvasott szó „beteljesedése”, ő az Atya örök Szava.
Szent Pál apostol a szentleckében, az Isten üzenetét hallgatókkal kapcsolatosan, egy találó hasonlatot használ: az emberi testhez hasonlítja övéinek közösségét, az Egyházat. De ezt a hasonlatot párhuzamba állíthatjuk a családi közösséggel, a templomi közösséggel, a faluközösséggel, Esztelnek közösségével is.
Az emberi test minden egyes tagjának megvan a maga funkciója, szerepe, amit a testnek a javára, annak egészséges működésére kell használnia. Ugyanígy az Egyházban, a családban, a községben is, minden egyes kereszténynek, minden egyes családtagnak, községi tagnak arra kell törekednie, hogy életével, szolgálatával a közösséget segítse, annak boldogulásán munkálkodjon. előrehaladásán fáradozzon, ahogy az apostol fogalmaz: „a tagok törődjenek egymással”. 
Ebben a munkálkodásban, legyen szó a család, a templom vagy a község közösségéről, nagyon fontos szerepe van az egységnek, még pedig azért, mert egység, egyetértés, összefogás, a közügy érdekében vállalt áldozat hozatal nélkül, a közösség nem lesz képes eredményesen végezni Isten adta küldetését, a jó ügy érdekében való kibontakozását. A pletykával, az irigységből származó megszólással, rosszindulatú kritikával, nem csak hogy nem képes Isten adta küldetését teljesíteni, hanem szétbomlik, egymásnak keresztbetevő, egymással harcoló csoportokra, klikkekre oszlik.Nem csoda hát, hogy földi élete vége felé Krisztus sokat gondolt az egység kérdésére (Jn 17:21-22) és sokat imádkozott az egységért (Jn 17:21-22), Szent Pál is az egység megőrzésére biztatta a hívőket (Róm 15:5-6).
Hogyan értsük a szóban forgó egységet? Mit jelent ez az egység?Érzésben, gondolatban, cselekedetben és még sok egyéb téren lévő egység volt az, amiért Krisztus Urunk imádkozott, és aminek elérésére Pál kérte a hívőket. Azonban tudnunk kell, hogy ezt az összhangot nem lehet társadalmi „tervezéssel, diplomáciai úton vagy politikai bravúrral elérni. Az egység ajándék, ami a bennünk lakozó Krisztus áldásaként száll a hívőkre (Jn 17:22-23) és az Atya Isten hatalma tartja meg (Jn 17:11).
Az ószövetségben Ezekiel próféta könyve leír egy kissé különleges, mély benyomást keltő, ugyanakkor bizalmat és reményt ébresztő látomást: Isten a próféta elé tár egy kiszáradt csontokkal beborított mezőt. Lehangoló látvány. Képzeljük el: egy síkság tele csontokkal! Isten azt kéri a prófétától, hogy hívja le a szétszórt csontokra a Szentlelket. És akkor a csontok elkezdenek közelíteni egymáshoz, kinőnek rajtuk először az inak, majd a hús, és összeáll egy test, tele élettel (Ez 37,1–14). Íme, ez az egyház!„Ez az egyház: remekmű – állítja a Szentatya, Ferenc Pápa –, a Szentlélek remekműve, aki mindnyájunkba a feltámadt Krisztus új életét leheli, egymás mellé állít bennünket, hogy szolgáljuk és támogassuk egymást, így mindnyájunkból egyetlen testet alkot, amely a szeretetközösségben épült fel”.
Az egyház azonban nemcsak a Szentlélekben épült test, az egyház Krisztus teste! Egy kicsit különös, de így van. Nem csak egyfajta kifejezésmódról van szó: valóban azok vagyunk! Ez a nagy ajándék, amit keresztségünk napján kapunk. A keresztség szentségében ugyanis Krisztus övéivé tesz minket, befogad bennünket a kereszt misztériumának középpontjába, irántunk való szeretetének legfőbb misztériumába, hogy azután vele együtt támadhassunk fel, mint új teremtmények.Íme, így születik az egyház, és így az egyház Krisztus testének tekinti magát. A keresztség valóságos újjászületés, amely révén újjászületünk Krisztusban, részévé válunk. A keresztség továbbá bensőségesen egymáshoz kapcsol minket, mint ugyanannak a testnek a tagjait, amelynek Krisztus a feje (Róm 12,5; 1Kor 12,12–13).Ebből azután egy mély szeretetközösség fakad. Ez megvilágosítja Pál szavait, amikor arra buzdítja a férjeket, hogy úgy szeressék feleségüket, mint saját testüket. Hozzáteszi: „akárcsak Krisztus az egyházat. Tagjai vagyunk ugyanis testének” (Ef 5,28–30). Milyen jó lenne, ha gyakrabban gondolnánk arra, hogy mik vagyunk, hogy mivé tett bennünket az Úr Jézus: test vagyunk, az a test, amelyet semmi és senki sem szakíthat el tőle, és amelyet Jézus befed szenvedélyes szeretetével, éppen úgy, mint ahogy egy férj a feleségét.Ez a gondolat azonban ébressze fel bennünk azt a vágyat, hogy válaszoljunk az Úr Jézusnak, és szeretetében osztozzunk egymás között is, mint testének élő tagjai.
Pál apostol idejében a korintusi közösség sok nehézségbe ütközött ezen a téren. Megosztottságban, irigykedve, értetlenségben és másokat kirekesztve éltek, mint ahogy gyakran mi is tesszük, annak ellenére, hogy hívő keresztényeknek valljuk magunkat.Ez nem jó így, mert ahelyett, hogy építenénk és növelnénk közösségeinket, s az egyházat, mint Krisztus testét, azt számos részre tördeljük, szétszaggatjuk.Ez történik napjainkban is. Gondoljunk csak keresztény közösségeinkre, egyes plébániákra, templomokra, gondoljunk városi vagy falusi közösségeinkre, mennyi megosztottság, mennyi irigység van, milyen sok a pletyka, a rossz indulatú kritika, meg nem értés, az egymás ellen harcoló, az egymásnak keresztbe tévő, kirekesztő társaság.
És mindez mit tesz? Széttördeli közösségeinket. „Ez a háború kezdete. A háború nem a harctéren kezdődik: a háború, a háborúk a szívben kezdődnek a meg nem értéssel, a megosztottsággal, az irigységgel, a többiekkel való viaskodással” – mondja Ferenc pápa. Ez a korinthusi közösség, amelyhez intézte Pál apostol az ő levelét, ilyen volt. Tagjai ennek a negatív viselkedésnek a bajnokai voltak.Az apostol adott néhány konkrét tanácsot a korintusiaknak, amelyek a mi számunkra is érvényesek: ne legyünk irigyek, féltékenyek, hanem értékeljük közösségeinkben testvéreink adottságait és tulajdonságait, a becsülettel elvégzett munkáját.De sajnos mindig jelen van a lelkileg éretlen emberi közösségekben az irigység, a féltékenység, különösen ott, ahol egyeseknek anyagilag jobban megy a soruk, mint másoknak. – Ne feledjük, hogy az irigység és a féltékenység széttördeli a közösséget, rosszat tesz, nem szabad megengedni! Mert a féltékenységek növekednek, és betöltik a szívet. Egy féltékeny szív savanyú szív, olyan, mintha vér helyett ecet lenne benne. Márpedig az a szív, amelyik soha sem boldog, amelyikből hiányzik a lelki béke, amelyik nem tud örvendeni mások boldogságának, sikerének, az szétbomlasztja a közösséget, legyen szó akár a családi, templomi vagy a világi közösségről.
De mit kell tennünk? Értékeljük közösségünkben embertársaink tehetségét, jó tulajdonságait, becsülettel végzett munkáját, áldozatvállalását.Amikor féltékenységet érzek – mit kell tennem? – Ez mindenkivel előfordulhat, mindnyájan hajlamosak vagyunk a bűnre! Amikor féltékenységet érzek, az ima szárnyain forduljak Úrhoz: „Köszönöm Uram, hogy ennek az embernek ezt az ajándékot adtad.” Értékeljük a jó adottságokat a megosztottságokkal szemben, álljunk közel a leggyengébbekhez, és vegyünk részt szenvedésükben; fejezzük ki hálánkat mindenkinek, szívből mondjunk köszönetet! Az ilyen szív, amely ezt teszi, jó, nemes és elégedett, mert tud köszönetet mondani.
És végezetül ezt a tanácsot adja Pál a korintusiaknak, és általuk nekünk is: abból kiindulva, hogy mindannyian Istennek gyermekei vagyunk, senki se tartsa magát magasabb rendűnek a másiknál, hanem a szeretetben tekintsük egymást a közös test tagjainak, akik mindenki javát szolgálva élnek (1Kor 12–14).
Nem kérdés, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, sok dologról eltérően vélekedünk és a nézetkülönbségek időnként igencsak megnehezíthetik az egység kialakulását, a békesség megőrzését. Az egyház valamennyi szintjén, de a család, valamint a világi közösségek szintjén is elkerülhetetlenül szembesülünk nehézségekkel és feszültségekkel, ezért mindannyiunknak táplálnunk kell magunkban az alázat, az önmegtagadás és a jóindulat lelkületét!Annyi megoszlás oka az irigység, az önzés, a büszkeség, az önfejűség és a saját akarat érvényesítésének vágya! Egyikünk sem hibátlan, senki sem ért mindent tökéletesen. De ha naponta felvennénk keresztünket, ha naponta meghalnánk önző énünknek, ha nap, mint nap nemcsak a magunk javát keresnénk, hanem másokét, a családét, a faluét és az egyházét is, akkor az elkerülhetetlenül megnyilvánuló különbségek ellenére is egyszerűen eltűnne sok olyan probléma, szenvedés és fájdalom, amelyekkel jelenleg küzdünk, és amelyek akadályozzák a munkát, az előbbre haladást, mindannyiunk boldogulását!
Röviden, az egység egyénileg kezdődik mindannyiunknál, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, – de nemcsak névleg, hanem igazi önfeláldozó lelkülettel. Az egység igazából akkor valósul meg, ha egész életünket egy önmagunknál fontosabb ügynek, Isten ügyének szenteljük, amely egyaránt vonatkozik a családra, egyházra, községre.
Mint Ezekiel próféta, és mint Pál apostol, az esztelneki Madonna támogatását is kérve, fohászkodjunk mi is a Szentlélekhez, hogy kegyelme és adományainak bősége segítsen minket abban, hogy önmagunkból kiirthassuk az irigység, a féltékenység, a rosszindulat gyökerét, és adja, hogy a tőle kapott életünket, képességeinket, adottságainkat közösségeink javára és Isten nagyobb dicsőségére használjuk.