Ötven év Istennek odaadott szolgálatban. Mi indít el valakit az Isten útján? Hogyan lesz az apró „igen”-ekből életre szóló döntés, másoknak szentelt élet? Az aranymisés Tomka Ferenc atyát, nyugalmazott plébánost, egyetemi tanárt kérdezte hivatásról, elköteleződésről Tamásné Bese Nóra.

– A megszentelt élet évében ünnepli pappá szentelése ötvenedik évfordulóját. Hogyan látja ilyen távlatból papi hivatását?

– Mostanában sokszor elmélkedtem azon, mit is jelent a hivatás ötven év távlatában. A gondolat mindig mély leborulásra, imádásra, hálaadásra indított azért, hogy Isten meghívott engem. A végtelen Istennek volt, van ideje arra, hogy velem törődjön, hogy hívjon, hogy vezessen Lelke által.

Ilyenkor újra és újra megjelennek gondolataimban, imámban embertársaim, testvéreim is: hisz mindnyájunkat hívta, hívja Isten, a Lélek. És mindnyájunknak így kell hivatásunkra gondolni – amint az úgynevezett megszentelt élet hivatásainak sajátosan –, akik az Úr szavára figyelve választottuk hivatásunkat. S azoknak is, akik később fedezték fel, hogy életükben a Szentlélek hívását követték, követik.

Nekem gyermekkoromban eszembe sem jutott, hogy Isten nekem a papi hivatást szánná: nagy családra gondoltam, mint amilyenben születtem, és mint amilyet testvéreim alapítottak.

– Mikor kezdődött el érlelődni a hivatása?

– Aszódon laktunk, ahol a templomtól egy kerítés választotta el lakásunkat. Nyolcadikos koromban, mikor egyik nap mentem haza az iskolából, felvillant bennem a Lélek hívása: milyen jó volna „beugrani” egy kis szentségimádásra. Ugyanakkor rögtön megjelent egy kis „nem” is: inkább siessek haza, és csillapítsam éhségemet. De hallgattam a hívásra. A következő napon ismét hallottam a hívást, és ismét tudtam igennel válaszolni. Majd így folytatódott mindennap. Aztán megjelent a hívás a napi szentmisére, szentáldozásra is. És valami nagy békét, fényt kaptam. Ez folytatódott elsős gimnazista koromban, majd utána is. Délelőtt mindennap szentmisére mentem, délután pedig megállás, megpihenés, erőgyűjtés következett az eucharisztikus Jézus előtt. Bizonyára ezek a Jézussal való találkozások készítettek fel arra, hogy figyeljek a Lélek hangjára, és igennel tudjak válaszolni egy életre szóló hívására.

– Mit gondol, sokakat hív a Szentlélek, de nem hallják meg ezt?

– A Lélek bizonyára sokkal többeket hív, mint ahányan igennel válaszolnak. Először kisebb dolgokra hív, aztán talán nagyobbakra. Akik igennel válaszolnak, azok Életet, egy boldog életutat találnak.

Egy pannonhalmi középiskolai lelkigyakorlatunk egyik éjszakáján erős benső hívást hallottam: „Légy pappá!”. Akkoriban azt tapasztaltam, hogy több esetben tudtam segíteni osztálytársaimnak, választ találni hitük kérdéseire, és ez nagy örömet jelentett számukra. Akkoriban Regőczi István volt a káplán ott, ahol laktunk. Ő a börtönből éppen csak kikerülve csodálatos isteni jelenlétet sugárzott maga körül, és azonnal maga köré tudta vonzani a község fiatalságát, amelyet mások nem tudtak megszólítani. Láttam, hogy életet adott a fiataloknak. Azt éreztem, ennél nincs értékesebb élet, mint ha Jézust tudja valaki adni a fiataloknak, az embereknek, egy falunak, egy városnak, ahogy Regőczi atya tette.

Regőczi István atyával

Az első hívás után évekig vártam annak beéréséig, de valójában nem volt bennem többé kétség afelől, hogy erre az útra kell lépnem. Egyszer bizonytalanodtam csak el, a papszentelés előtti lelkigyakorlat végén: vajon képes leszek-e házasság, család nélkül végigjárni ezt az utat? De akkor lelkiatyám azt válaszolta kérdésemre: ha évek óta nem volt kétséged efelől, most se félj, és nyugodtan lépj át ezen a félelmen. Ha Jézus kezét fogod, ő sosem fog elhagyni. S így is lett.

– Elmesélne egy eseményt, amely során megélte vagy aminek következtében utólag látja, hogy Isten személyesen szeret és formál?

– Többen megkérdezték már: sok fiatalt és lányt is vezettél Jézus útján; vajon ők sosem vonzottak? Mély kapcsolatban tudtam lenni lányokkal is. Egyszer, fiatal pap koromban, miután egy nagyon komoly és kedves leánnyal beszélgettem, az éreztem, úgy beszéltem vele, hogy kissé tetszeni is akartam neki. Ezután imámban világosan hallottam a megszólítást, hogy ez nem az én utam. Kérdeztem Jézust, mit tegyek. Azt mondta: ha bejön a szobádba egy leány beszélgetni, legyek én a „függöny” vagy rács, amelyen át reá nézel, szólsz hozzá. Elkezdtem gyakorolni ezt, hogy Jézus által nézzek, általa szóljak. S azóta, egész életemen át ez vezet. Csak Jézust szeretném adni férfinak és nőnek, csak Jézus által szeretném látni őket, szólni hozzájuk. Ily módon Jézus sokukat meg tudott hívni teljesen Istennek szentelt életre (papságra, szerzetességre vagy a Fokoláre szüzességet választó tagjai közé), másokat Istennek szentelt családi életre.

– Ha egy szót kellene mondania, mi van a szívében?

– Mindig törekszem a jelen pillanatban keresni és megtalálni Jézust. Ez van leginkább bennem, és egy nagy hála neki az elmúlt ötven évért. Ez a hála hálát jelent sok-sok testvérért is: szüleimért, rokonaimért, hívő testvéreimért, a Fokoláre mozgalomért, ottani paptestvérekért és mindazokért, akik bármilyen formában segítettek életem útján. Egy papi évfordulón úgy mondjuk, a pap életútjáért adunk hálát, s az általa közvetített kegyelmekért. De ebben benne van, hogy hálát adok azokért a névtelen testvérekért, akik konkrét tettekkel, szeretettel vagy imával segítettek abban, hogy Jézus kegyelmének közvetítője lehetettem, illetve akikkel együtt váltunk alkalmassá arra, hogy a világ megismerhette a köztünk élő, köztünk működő Jézust.

Magyar Kurír