Amikor vidéken vagy a főváros budai részén élőkkel kerülök kapcsolatba, és szóba jön, hogy hol szolgálok diakónusként, határozott és büszke a válaszom: Angyalföldön. A reakció szinte minden esetben ugyanaz. Kimondva-kimondatlanul a „Jöhet-e bármi jó Angyalföldről?” kérdés fogalmazódik meg az emberekben, s jobb esetben még az is eszükbe jut, hogy ez az a plébánia, „ahol a Pál Feri szolgál”. Úgy gondolom, a valóság középen van. A centrum Angyalföldön is Krisztus és az ő követése.

Ezért is húzom ki magam kétszeresen is, amiért a számtalan értékkel bíró XIII. kerületi katolikus közösség az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való készület jegyében valami eredetit mutatott meg november 10. és 16. között, elhelyezve Angyalföldet a magyar Egyház térképén, s még inkább Isten szívében.

Ha rákeresünk az interneten a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kifejezésre, az a benyomásunk támadhat, hogy szinte a csapból is ez folyik; a katolikus sajtóban és az online felületeken egymást érik a témához kapcsolódó híradások, s az országszerte megvalósuló számtalan színes kezdeményezés során mintha beleálmosodnánk a készületbe. Ebben a hangulatban üdítően hatott az angyalföldi templomok kapujára kitűzött plakát, különösen annak mottója: „Mintha mise történt volna!” A figyelemfelkeltő mondat az Angyalföldi Eucharisztikus Kongresszusra invitált, és senkit sem hagyott hidegen. Azok közül, akik mindenben hibát keresnek és találnak, egyesek úgy érezték, hogy a szójáték csorbítja a mise szentségét, a többség azonban a szellemes mottónak köszönhetően felfigyelt a kongresszusra. Pontosan ez volt a szándéka Kálmán Antalnak, a Béke téri Szent László-templom plébánosának, a rendezvény kezdeményezőjének. A NEK-re való előkészület jegyében szerette volna megmozgatni a XIII. kerület papságát és Krisztus-hívőit.

A Szent Margit-templomban bemutatott záró szentmise homíliájában Hodász András két történetet mesélt el. Az elsőben azt idézte fel, amikor valaki a héten egy üzenőfelületen megkereste, hogy elsőáldozni szeretne. Ez könnyen megoldható – gondolta András atya. Kiderült, hogy az illető vidéken él; Nyíregyházán, meg az is, hogy protestáns. A legvégén pedig, hogy lelkész… – De még ez is megoldható, ha egy picit nehezebben is – mondta a plébániai kormányzó.

A következő egy jegyespárral történt: a fiú katolikus volt, a lány református. A felkészülés idején, még az esküvő előtt megkereste a lány: „András atya, baj van. Elmentem egy szentségimádásra, letérdeltem az Oltáriszentség előtt, rájöttem, hogy Jézus valóságosan jelen van a kenyérben. Reformátusként mentem be, katolikusként jöttem ki a templomból.” És még az esküvő előtt elsőáldozott és bérmálkozott. A történetek tanulságát így összegezte a szónok: „Lehet, hogy az ökumenében Jézus ügyesebb, mint mi.” Hangsúlyozta: az Eucharisztia az ökumenizmus igazi kulcsa.

Fontos kérdés, hogy a közelgő karácsony ünnepe kapcsán feltegyük a kérdést: Miért akart Isten megtestesülni? Hogy találkozzon velünk, hogy személyesen mondja el, hogy tanítson minket… Azért testesült meg Jézus, hogy nekünk adhassa magát. A választott nép évszázadokon keresztül állatokat áldozott, ajándékozott Istennek, most pedig maga az Isten adja áldozatul magát értünk. Ezt a titkot igazából a jegyesek, házaspárok értik meg: mindennel elhalmozhatjuk a másikat, de csak akkor lesz teljes a kapcsolat, ha az egyes ember odaajándékozza magát a másik embernek – mutatott rá Hodász András.

Hitünk lényege, hogy nem hagyományőrző társaság vagyunk, akik visszaemlékezünk egy történelmi eseményre, hanem a találkozás emberei vagyunk, akik a szentmisében, az Eucharisztiában az élő Istennel találkozunk. Ezért is fontos, hogy mindig úgy járuljunk szentáldozáshoz, hogy arra alkalmasak legyünk. Ugyanúgy, ahogy nem tudunk szeretett társunkkal őszintén beszélgetni, ha megbántottuk, és nem kérünk bocsánatot, tisztítsuk meg magunkat bűneinktől a bűnbocsánat szentségében – a halálos bűnöktől minden esetben –, mielőtt áldozni megyünk.

Ezért is nagyon szomorú egy 2017-es felmérés eredménye, amelyben a katolikusokat megkérdezték a hitük igazságairól, és csak a nyolcadik helyre került az, hogy hisszük, hogy az Oltáriszentségben valóságosan jelen van Jézus. Kezdjük elveszíteni az Eucharisztiába vetett hitünket. Vizsgáljuk meg, erősítsük meg a hitünket az Oltáriszentségben, hiszen Jézus jelenléte nem szimbolikus, hanem valóságos.

Az Eucharisztiába vetett hitünk kulcsa János evangéliumának 6. fejezetében található. A történetben a kenyérszaporítás után Jézus arról tesz tanúságot: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,48–51). A hallgatóság, az írástudók erre zúgolódni kezdtek. A tanítványok is zúgolódtak, és ezt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” És János leírja: „Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele.” És hogyan reagált a tizenkét apostol, amikor Jézus megkérdezte, hogy ők is elmennek-e? „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid.” Az apostolok válaszában benne van az elbizonytalanodás. Jézusnak a lemorzsolódó tanítványok láttán sem az a válasza, hogy amit korábban mondott, azt nem is úgy gondolta, az egész csak egy szimbolikus dolog... Fontosnak tartja, többször is elismétli, és hangsúlyozza, hogy ő az élő kenyér, az ő teste és vére valóságos, és aki ebből eszik, örökké él. Az újszövetségi görög szövegben ezért Jézus az adott részben nem a szóma (test) szót használja, hanem a szarksz (hús) szót, és nem is azt mondja, „egyétek” (esztió), hanem a „rágjátok” (trogó) igét használja – mutatott rá András atya.

Ezért is fontos arra figyelni – annak mintájára, ahogy a moziban a popcornt kézzel esszük, de a családi étkezéseknél a főbb ételeket késsel és villával –, hogy amikor Jézussal találkozunk a szentáldozásban, a legnagyobb tiszteletet akkor adjuk meg Istennek, ha a tenyérbe történő áldozás helyett ajkunkkal áldozunk. Arra figyelve, hogy a legkisebb ostyatörmelék se hulljon le a földre, mert utána arra lépve vagy azt eltakarítva a valóságos Istennel vagyunk tiszteletlenek.

Adjuk meg a tiszteletet az Oltáriszentségben Jézusnak, aki valóságosan jelen van a kenyér és a bor színében. A jövő Egyházának a kulcsa, ha megújul az Eucharisztiában való hitünk, melyhez hozzájárul ez az eucharisztikus kongresszus és a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK).

A szentmise végén Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva megáldották a kenyereket, majd a házigazda Monostori László esperes és a jelenlévők tapssal köszönték meg az eucharisztikus hét kezdeményezője, Kálmán Antal szolgálatát, szervezését.

Antal atya ezt követően megköszönte a kerület papságának, a híveknek, a ministránsoknak a hétnapos jelenlétüket, majd a kongresszus idején matricát gyűjtő gyerekeket szólította, akik focilabdát, pingpongütőt, gördeszkát, csokoládét kaptak ajándékként, heti jelenlétük arányában.

Az angyalföldi kongresszust a Szent Margit-templomban szentségimádás zárta, melynek keretében gitáros dicsőítést tartottak, a Margitos Ifjúsági Énekkar és a Béke téri gitáros kórus szervezésében.

Mindannyian várjuk a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Hogy milyen lesz pontosan, ma még nem tudjuk. Ám egyvalami biztos: aki a hét folyamán bekapcsolódott az angyalföldi találkozóba, megérezhette a jövő évi világesemény ízét.

Fotó: Ambrus Marcsi/NEK

Kuzmányi István/Magyar Kurír