Üldözőből üldözött
Isten
számára nem léteznek reménytelen esetek. Ezt bizonyítja Szergej
Kurdakov esete is, aki előbb kommunista ateistaként üldözte a
keresztényeket. Megtérésére váratlanul került sor, ő maga számolt ezzel
legkevésbé....
Egy 20. századi Saulus-Paulus története
Átvéve a Pozsonyban megjelenő „Mária Kora „c. lapból
Isten számára nem léteznek reménytelen esetek. Ezt bizonyítja Szergej Kurdakov esete is.
(1951.
jan. 1.-1973. jan. 1.), aki előbb kommunista ateistaként üldözte a
keresztényeket. Megtérésére váratlanul került sor, ő maga számolt ezzel
legkevésbé.
A fordulat
azonban nem lepte meg azokat, akiket üldözött. Ezek a hívők imádkoztak
és szenvedést vállaltak megtéréséért, mígnem Isten drámai módon be nem
lépett a fiatalember életébe.
Az én családom a párt volt
Amikor
Szergej négy éves volt, elvesztette apját, röviddel később anyját is,
árva utcagyerek lett belőle. Aztán különböző állami intézetekbe került,
ahol a gyermekeket nap mint nap ezzel köszöntötték: „Jó napot, kicsinyek. Gondoljatok arra, hogy Isten nem létezik!”
Az
emberi szív melegségének hiánya, az embertelen bánásmód és a
legcsekélyebb szabálysértésért kijáró kegyetlen büntetés a magába
zárkózó és intelligens kisfiúval megértette: ha az ember mindent túl
akar élni, erről magának kell gondoskodnia. Később
önéletrajzában így írt erről:
”Megfogadtam, hogy mindenáron én leszek a legszívósabb, legerősebb és legügyesebb.”
Valóban,
mint kimondottan vezér tipusú legényke már tizenöt éves korában vakmerő
vezetője lett egy fiatalkorúakból alakított bandának, és drogokkal is
kereskedett. Ugyanakkor azonban a kommunista ifjúsági liga vezetését is
igyekezett megkaparintani. „Ott
éreztem meg életemben először, hogy valahová tartozom. Lenin, az én
vallásom megalapítója adott nekem valamit, amiben hihettem. Sok, az
intézetből megszökött fiatalkorú bűnöző életre adta a fejét, drogoztak
vagy prostituáltak lettek. Éreztem, hogy az én életem is fordulóponthoz
érkezett: Vagy még mélyebbre süllyedek az alvilág posványában, vagy
pedig karrieremet a kommunista szervezetben alapozom meg.”
Szergej
végül a katonai karrier mellett döntött, vállalta az igényes tanulást
és a kemény fegyelmet. Először a leningrádi Tengerészeti Akadémiára
jelentkezett. 1968 őszétől pedig
a kamcsatkai Petropavlovszk elit színvonalú akadémiáján folytatta tanulmányait.
„Egyúttal az 1200 kiskatona neveléséért voltam felelős, pedig akkor jómagam is csak 17 éves voltam!”
Csakhamar
összeismerkedett a tartomány legmagasabb rangú kommunista tisztjeivel,
majd mint fiatal kommunista tiszt jó betekintést nyert a párt belső
működésébe. Magával ragadó előadásokat tartott a kommunizmusról,
szívesen hívták meg iskolákba és egyetemekre.
„A párt lett az én életem. Része voltam valaminek, amiben hittem, s aminek éltem.”
Natasa
1969
májusában a KGB az akkor 18 éves Szergejnek ajánlatot tett: vállalja el
egy különleges rendőri egység jól fizetett vezetőjének funkcióját.
Feladatuk az volt, hogy titokban, minden feltűnés nélkül harcoljanak az
első számú osztályellenség, - a „religioznyikok” - ellen, vagyis
számolják fel az istenhívőket. Szergej, aki csak a karrierjét tartotta
szem előtt, kitüntetésnek vette az ajánlatot és örömmel vállalta a feladatot.
„Röviddel később összeállt a 25 tagú csoport… Még sohasem láttam egy helyiségben annyi
megtermett, kemény férfit…Nem hiszem, hogy bárki Oroszországban létrehozott volna
ilyen elszánt csoportot….
Természetesen
tudtam, hogy Isten nem létezik, hogy a vallásnak nincs helye a
Szovjetunió modern életében…De csak most láttuk meg a hívőkben a
nyomorult intrikusokat, az alattomos ellenségeket, akik titokban jártak
össze magánlakásokban, a szovjet hatalom megdöntésére készültek, és
mérgezni igyekeztek a fiatalok tudatát. Ez annyira felháborított minket,
hogy készek voltunk azon nyomban fellépni a hívők ellen és felszámolni
őket.”
Véres hajsza és gyilkolás vette kezdetét. Civilruhás
huligánok bandája tört be lakásokba, ahol hívők imaösszejöveteleket
tartottak, és ököllel, gumibotokkal, késekkel támadtak a védtelen
emberekre. Bár az osztag tagja civilben voltak, a hívők tudták, honnan
fúj a szél. A hetvenes
évek vége felé a mi összejöveteleinken is hallottunk arról, hogy a Szovjetunióban új módszert
találtak
ki: civilruhás garázdálkodók törnek be lakásokba, és az ott összejött
híveket agyba-főbe verik. Ha erről mi tudtunk, nyilván tudtak róla az
orosz hívők is, mégis tovább imádkoztak.
„Beavatkozásaink egyre gyakoribbak lettek, hetente kétszer-háromszor is akcióba léptünk.
S közben úgy éreztük, a hívők egyre aktívabbak lettek, ritka eset volt, hogy ugyanazt az arcot
kétszer láttuk volna.”
Az Okeanszkaja utca 68-as számú házban végrehajtott rajtaütés Szergej számára sorsdöntő jelentőségű volt. „Tizenöt
térdelő ember, imádkoztak, néhányan csendesen énekeltek,…most
kővémeredten néztek ránk. Tudták, mi fog következni. Egyesek azonban
tovább imádkoztak,
négyen-öten pedig még ekkor is énekeltek. ..Arra
gondoltam, ezek az emberek valóban fanatikusok! Egyfelől csodálnom
kellett bátorságukat, másfelől azonban szelíd arcuk szinte az őrületbe
kergetett.”…
Rájuk kiáltottam: „Mi folyik itt?” „Imádkozunk”-válaszolta valamelyikük. „S kihez?”
”Istenhez.” „Isten nem létezik, ti agyalágyultak!”-ordítottam.”Még mindig nem tudjátok ezt?
A csupasz falakhoz imádkoztok. Hol van az a ti Istenetek? Hívjátok csak őt segítségül!”
S
kezdetét vette a bunyó. Törtünk-zúztunk, semmit sem kíméltünk meg. A
bútorok maradványai között emberek hevertek, egyesek eszméletlenül,
mások kegyetlen sebektől megkínzottan. Viktor Matvejev megragadta az
egyik lányt, aki a szomszéd szobába próbált menekülni. Nagyon szép lány
volt. Viktor megfogta, feje fölé emelte, és a levegőben tartotta.
”Kérem,
kérem, ne...”-könyörgött a lány. „Én Istenem, segíts!” Mekkora
esztelenség, gondoltam. Aztán Viktor a falhoz csapta a lányt, aki félig
eszméletlenül elterült a padlón. Elvettem személyi igazolványát. A neve
Natasa Zsdanova volt. Csak arra gondoltam, milyen szép. Kár,hogy nem más
körülmények között találkoztunk!”
Három nappal később egy további razzia során fiatalok titkos összejövetelére bukkantak.
Szergej nem akart hinni a szemének.
”Azt
a lányt ismét ott találtam. Hosszú szőke haja volt, nagy, égszínkék
szeme, üde arcbőre, a legszebb lányok egyike, akiket életemben láttam.”
Meg akarta leckéztetni, addig ütötte-verte, amíg vérbe borultan eszméletét nem vesztette.
”Szörnyen
dühített a dolog. Fiatal emberek, az én korombeliek, az én
nemzedékemhez tartozók, és hisznek Istenben! Számomra ez elviselhetetlen
volt.”
Egy héttel később: „Képtelen
voltam elhinni. Natasát szigorúan figyelmeztettük, alapos verésben
részesült, megfélemlítettük. És most ismét itt bukkantunk rá. Ekkor
azonban hihetetlen dolog történt. Viktor, a legbrutálisabb embereim
egyike minden figyelmeztetés nélkül odaugrott a lány és az őt megtámadni
készülő kollegája közé, felemelte gumibotját és fenyegetően rákiáltott:
„Senki se merészeljen hozzányúlni! Őbenne van valami, ami bennünk
hiányzik!” Életemben ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor mélyen
meghatódtam. A lányban valóban ott rejlett valami, amit mi nem
ismertünk. Legszívesebben utána futottam
volna, hogy megkérdezzem: mi
az a dolog? Az a hősies lelkű keresztény leány nagy hatással volt rám,
nem hagyott nyugodni. Mit találhatott Istenében, hogy hajlandó volt
elviselni a legkegyetlenebb megveretést is?”
Az isteni ige behatolt a szívembe
A
rendőrség épületének pincéjében 1970 júniusáig óriási mennyiségű
elkobzott vallási irodalom halmozódott fel. Szergej elhatározta, hogy
elégeti ezt a szemetet.
”Mit
láthatnak a fiatalok ezekben a sületlenségekben? Ismét vissza kellett
gondolnom Natasára, és kíváncsiság fogott el. Kézbe vettem az egyik
füzetet és beleolvastam. Lukács evangéliumának kézzel írott szövege volt
ott, éppen a 11. fejezet. Amikor meg akartam vizsgálni, közeledő
lépteket hallottam, ezért hirtelenjében kitéptem a füzet néhány lapját
és táskámba dugtam.
Az első adandó alkalommal előhúztam a lapokat, és
olvasni kezdtem a szöveget. Arról szólt, hogy Jézus valakivel
beszélgetett és imádkozni tanította az illetőt. Tehát semmi esetre sem
államellenes dolgokról volt itt szó! Egyszerre úgy éreztem, azok a
szavak nemcsak a papírra vannak írva, hanem valahogy a szívemet is
megérintették. Folytattam Jézus barátságos szavainak olvasását. Korábbi
értetlenségem szertefoszlott, a szavak egyenesen a szívembe vésődtek.
Úgy
éreztem, valaki itt van mellettem a helyiségben és igyekszik megértetni
velem a szavakat. Ez volt tehát az, amivel Natasa rendelkezett. Ezek a
szavak varázsolták őt a világ legjobb emberévé. A következő napokban és
hetekben képtelen voltam megszabadulni Jézus szavaitól, bárhogy
igyekeztem. Szüntelenül a nyomomban voltak.”
Szergejnek a kommunizmusba vetett hite omladozni kezdett. Bizonytalanság érzete kínozta, s ez csak még bőszebbé tette.
„Az utolsó razziák, amelyeket vezettem, minden eddiginél brutálisabbak voltak”, vallotta később sajnálkozva.
Amikor
Szergej 1970 októberében társaival rajtaütött egy 16 imádkozó emberből
álló csoporton, ez volt az utolsó a másfél év alatt vezetett 150 akciója
közül.
„A hívők fájdalmas kiáltásai olyan hangosak voltak hogy majd beszakadt a dobhártyám.
Tekintetem
egy, a falhoz húzódó asszonyra esett. Arca rettegésről tanúskodott,
ajkai azonban imát mormoltak. A fülsüketítő zajban nem értettem szavait,
de az, hogy még mindig imádkozott, még jobban felbőszített.
Odaugrottam, hogy gumibotommal lesújtsak rá. Egyszerre azonban
hangosabban kezdett imádkozni. Kíváncsiságom arra késztetett, hogy
egy
pillanatra megálljak, meghalljam, mit mond.: „Istenem, bocsáss meg
ennek a fiatalembernek. Mutasd meg neki az igaz utat, nyisd meg szemeit,
segítsd meg őt. Bocsáss meg neki, Uram.”
Meginogtam.
Miért nem segítségért kiált, miért nem magáért könyörög, hanem értem
imádkozik, Szergej Kurdakovért, kommunista ifjúsági vezetőért?
Készültem
rámérni a következő csapást, hogy végezzek vele. Felemeltem a
gumibotot, ekkor azonban hihetetlen dolog történt: valaki megragadta a
csuklómat és visszahúzott. Dühösen hátrafordultam abban a hitben, hogy a
hívők egyike merészkedik hozzám nyúlni, azonnal agyonütöttem volna. De
senkit sem láttam magam mögött. S valaki mégis megragadott! Még most is
érzem kezének szorítását. Forróság öntött el, rémületet éreztem. Annyira
hihetetlen, érthetetlen volt a dolog, hogy minden összezavarodott
előttem. A gumibot kiesett a kezemből, kirohantam a lakásból, miközben
arcomat könnyek borították el. Négy éves korom óta csak egy alkalommal
sírtam. Most azonban, amikor egy érthetetlen esemény elől menekültem,
arcomon végigfolytak a könnyek.”
1971
januárjában Szergej mint rádiótechnikus sikeresen befejezte
tanulmányait a tengerészeti akadémián. Elutasította az ajánlatot, hogy a
tomszki KGB-akadémián tanuljon tovább.
„Éreztem,
hogy képtelen lennék kiszolgálni egy olyan rendszert, amely állattá
alacsonyított le, hisz hajlandó voltam számomra ismeretlen férfiakat és
nőket agyba-főbe verni csak azért, mert hívők voltak. Annak tudatában,
hogy vagy meghalok, vagy kimenekülök a szabad világba, három hónappal
később örökre elhagytam Oroszországot.”
Féléves hajóút után Szergejnek Kanada partjainál sikerült szenzációs módon megszöknie.
Ennek
kedvéért előzőleg naponta kemény edzést folytatott, hogy izmait
erősítse. Szeptember 3-ra virradó éjjel a jéghideg tengerbe vetette
magát, de a túlélésért vívott három órás küzdelem után ismét a hajója
mellett találta magát. Elvesztette tájékozódó képességét,
folyvást körbe-körbe úszott.
„Minden erőm elfogyott. A fagytól meggémberedve úgy döntöttem, hogy ha nem sikerül
partot
érnem, inkább meghalok, semhogy visszatérjek eddigi életutamra. Marx,
Engels és Lenin tanításán nevelkedtem, ők voltak az én isteneim. A
sorsdöntő pillanatokban azonban
gondolataim Istenhez fordultak, akit
nem ismertem. Szinte ösztönösen imádkozni kezdtem: Istenem, soha
életemben nem voltam boldog. Ha azonban most elpusztulok, fogadd
magadhoz lelkemet. Talán akad ott számomra egy parányi hely, ahol
boldogságra lelek.
Ha minden erőmet vesztve a tenger mélyére süllyedek, vedd fel a lelkemet az égbe, Istenem!
Most
már itt a vég, gondoltam, és abbahagytam az úszást. Lassan, igen lassan
azonban úgy éreztem, hogy egyedülálló dolog történik velem. Noha
előzőleg már minden erőmet kimerítettem, most mintha új energia kezdett
volna testembe áramlani. Soha azelőtt nem imádkoztam Istenhez. E
pillanatban azonban új erőkészletek támadtak testemben, amely a jéghideg
vízben már szinte érzéketlenné vált. …Ez elegendő volt arra, hogy
elérjem a partot. Ekkor már négy és fél órája voltam a vízben. A
legrejtélyesebb az volt, hogy egyszeriben tudtam, melyik irányban kell
úsznom!”
… Kanada megadta Szergejnek a menedékjogot. Új életéről jegyzeteiben ezeket írta:
„Az első dolog, amit tettem, az volt, hogy teljesítettem Istennek tett ígéretemet: neki fogok
szolgálni. De hogyan? Hol? Szerettem volna, ha az élne bennem, ami Natasában élt…
Lelkem
úgy szomjazott, hogy azt leírni sem tudom… Elkezdtem az ottani ukránok
templomába járni, ahol a fiatalok között csodálatosan szép légkörre
találtam.”
Szergej a
rádiótechnikai szakon szerzett diplomájával könnyen szerezhetett munkát,
de képtelen volt megfeledkezni Oroszországról:
„Nem
felejthettem el azokat az embereket, akiket durván bántalmaztak, sőt
megöltek csak azért, mert Istenben hittek. Ezért elkezdtem nyilvánosan
beszélni minderről—templomokban, újságírók körében, a tévében és minden
adódó alkalommal.”
Szergej
tehát 1972-ben előadásokat kezdett tartani az oroszországi keresztények
üldözéséről, a KGB módszereiről, és tanúságtételekkel bizonyította
hitét. Amikor egy alkalommal hazatérőben volt torontói otthonába, a háta
mögött három megtermett, fenyegető külsejű férfi tűnt fel. Egyikük
hibátlan orosz nyelven ezt mondta Szergejnek:
”Ha még egyszer eljár a szád, halálos kimenetelű balesettel számolhatsz! Gondolj erre, idejében figyelmeztettünk!”
Szergej azonban nem hallgatott. „Saját
életem példáján kell megmutatnom az embereknek, hogy Isten létezik, s
egyedül ő képes változtatni egy reménytelen életen is, ahogy velem
tette.”
Erre azonban
már nem sok ideje maradt. Január 1-én, 22. születésnapján lakásán holtan
találtak rá-- pisztolylövések végeztek vele.
(Sz. Kurdakov: Bocsáss meg, Natasa c. könyvének felhasználásával. Megjelent Frankfurt am Mainban)
Kommentáld!