Az egyik leghétköznapibb tapasztalatunk az, hogy a különleges idővel megszokottá válik. Tapasztalható ez a folyamat a munkahelyen, az emberi kapcsolatok világában, a tanulásban, a művészetekben és a hitben. Ott van a nyelvben is: amikor megfakul egy jelentésárnyalat, amikor elhalványul az etimológia, amikor egy szó, egy kifejezés eredeti stílusértéke vagy hatása csökken, kiüresedik, közhelyessé válik.

A nyelvi változások lassúak, már-már észrevehetetlenek. A jelentésszétválás, a stílusérték változása gyakran csak utólag érhető tetten. Az emberi kapcsolatok azért ennél érzékenyebbek. S míg tehetetlenül állunk azelőtt, hogy észrevétlenül közhelyszerűvé alakult egy egykor ragyogóan gazdag jelentésű kifejezés vagy egy nagy tehetség által újszerűen használt szó, az emberi kapcsolatokban – ha azok valóban fontosak – tehetünk valamit a megkopás ellen, még mielőtt végérvényessé válna bennük a hétköznapiság.

Jézus a Máté-evangélium tanúsága szerint járja a Genezáreti-tó szűkebb és tágabb vidékét. Gyógyítja az embereket, együtt tölti az idejét a tizenkettővel, türelmesen és kitartóan harcot vív tanítványai félreértéseivel (a szadduceusok kenyerétől vagy tanításától kell óvakodni – Mt 16,12), hadakozik Péterrel a szenvedés megértéséért („el innét, Sátán” – Mt 16,23), napról napra hirdeti az Ország evangéliumát. Ám az örömhír befogadása és meghirdetése is válhat hétköznapivá. A hetedik napon (Mt 17,1) Jézus megszakítja útját és a napi kapcsolati rutint, s mindent máshogyan tesz. A tóparti sík vidékről felmegy egy magas hegyre, az őt követő tömeget hátrahagyja, a tizenkettőből is csak hármat visz magával. Hétköznapi ruhájáról eltűnik a por és a fakultság: „ruhái olyan fehérek lettek, mint a fény”; megszokott arcvonásai is újnak tűnnek fel az őt személők előtt: „az arca ragyogott, mint a nap” (Mt 17,2). Ezen a magas hegyen a hétköznapokból kiemelkedve megtöri a megszokást, újralobbantja azt a kapcsolatot, amely Pétert, Jakabot, Jánost és a többieket hozzá fűzi. Valami igazán mélyet mutat meg nekik önmagából: „a felhőből hang szólt: – Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” (Mt 17,5). Ezzel nemcsak magáról, hanem Istenről is olyat mond el, ami messze felülmúlja a megszokottat és a közhelyest. Ennek erejében aztán a tanítványok minden későbbi kapcsolati szakítópróbán – a szenvedésen, az elhagyottságon és a hétköznapiságon is – képesek lesznek felülemelkedni.

Ha Jézus fiú, akkor az, akinek hangja a mennyből szól: atya. Vagy inkább apa? Nevezi-e valaki manapság anyanyelvünkön az apját atyának? A szótárak és a gyakorisági vizsgálatok adatai szerint nem. (Kivéve talán a görögkatolikus papcsaládokat.) Úgy tűnik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága, amelyet Jézus megmutatott a hegyen, a nyelvi változás áldozata. Az atya szó már csak a szent, a vallás és a hierarchia jelentésmezejébe vezet, kevéssé a bizalom, a család és a szülő tartományába. Azzal, hogy a vallási nyelv atyának nevezi Istent, az eredetileg választékosabb stílusértékű szó jelentésvesztése révén éppen hogy hétköznapivá oldja a különlegest.

Urunk színeváltozása ünnepén az evangélium tanúsága szerint arra kapunk meghívást, hogy kilépjünk a nyelv és a vallás megszokottságából, és Jézussal együtt újralobbantsuk a kapcsolatot. Talán éppen azzal, hogy Istent, aki Jézust fiának nevezte, úgy hívjuk, ahogyan Jézus is hívta: apa.

Dejcsics Konrád