Ha az ember az ismerősével találkozik az utcán, és megkérdezi tőle, hová megy, és az ismerős erre azt válaszolja, hogy „nem tudom”, bizonyára azt gondolnánk, valami baj történt vele, hogy csak így bolyong. „Elmentek otthonról” – ahogy mondani szokták. 

A szentleckében hallottuk, hogy Ábrahám nem tudta, hová megy. Csak ment, vonult, Isten szavára otthagyta az ismert környezetet, és kivált rokoni környezetéből; feleségével, Sárával, szolgáival meg jószágaival elindult egy úton, amit nem ismert. Vakon engedelmeskedett az Úrnak – szoktuk mondani, mert a vak emberre a bizalma a legkifejezőbb szó, amivel ráhagyatkozik arra, aki őt vezeti. A hit nem az elért cél, hanem az út hozzá. A hit előfeltétele a bizalom. 

A bizalmatlan ember nem tud hinni. És aki iránt nincs bizalmunk, abban sem tudunk hinni. Mert a hit élethosszig tartó út valakihez, akit még nem láttunk eddig, de tudjuk, hogy van. Ezért bízunk abban, hogy amit teszünk, az értelmes, és eljutunk a célhoz. 

Amikor az utolsó vacsorán Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól, és azt mondja nekik, tudjátok, hová megyek, és ismeritek az utat is oda, Tamás apostol az, aki meg mer szólalni, és kifejezi a kétségét: Uram, azt sem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat? S ekkor Jézus ezt mondja nekik: én vagyok az út…

Az evangéliumban hallott történet éppen ezt a helyzetet taglalja, hogy tudniillik akit szeretünk, az elmegy, mi pedig itt vagyunk, és várjuk vissza. Nagy baj, ha az a valaki, akit megbízott, hogy vigyázzon a házra, és a ház népére – elszemtelenedik, zsarnok lesz. Vigyázni és virrasztani is bizalom kérdése.

Évekkel ezelőtt szomszédom volt egy család. Meglepődve tapasztaltam, hogy lakásuk bejárati ajtajához csak egy kulcsuk van. Ha elmentek otthonról, eldugták egy megbeszélt helyre, de ha valaki otthon volt, mikor eljött az este, belülről ráfordította a kulcsot, és ha megjött egy családtag, csak megkocogtatta az ablakot, és máris fölkelt – rendszerint az aszszony –, és beengedte a hazatérőt. Bármikor jött. Ha hajnalban, akkor hajnalban. Ismeretségünk elején kérdeztem, miért nem csináltatnak annyi kulcsot, hogy legyen mindenkinek. Csak mosolyogtak, és azt mondták: jól van ez így. Ma már értem: ez az a bizalom és a várakozás, amiről az Úr beszél az evangéliumban. Bármikor megjöhet, tényleg bármikor – és valaki ajtót nyit neki. Köszön, fogadja, megkérdezi, mi újság, kérsz-e valamit – aztán visszafekszik.

Jézus az evangéliumban a virrasztó és gazdájukat hazaváró szolgákról beszél. Korunkra a „szolga” kifejezés pejoratív hangzást kapott. Ám ha nem szolgákról, hanem szolgálatról beszélünk, minden egészen más összefüggésbe kerül. Mert valóban úgy lehet – és talán úgy is kell – tekintenünk arra, amit az Úr ránk bízott ezen a világon, mint az emberiség szolgálatát. A teremtett világ védelmétől egészen a felebaráti szeretet kötelezettségéig. A mai evangélium fölveti azt a kérdést is: Kié ez a föld? Kinek gyümölcsözik? Annak-e, aki műveli vagy annak, aki művelteti? Lehet-e néhány gazdag kezében a javak túlnyomó többsége – vagy pedig érdemes megküzdeni nemcsak a klímaváltozás hatásaival, hanem azok előidézőivel is? A világot csak kölcsönkaptuk és használjuk! 

Magyar Kurír