Kicsit rosszul érzem magam ezen az ünnepen. Azért, mert mára összekuszálódtak a dolgok. Ezer évvel ezelőtt István király, hogy nemzetté formálja népét, erővel is kényszerítette alattvalóit, hogy a keresztény Európa mintájára zárkózzanak föl, és legyenek egységesen annak a politikai és államszerkezeti struktúrának része, amely az akkori világ legmagasabb gazdaságát, kultúráját és hovatartozását jelentette. No ez változott meg mára teljesen. Ma a nem keresztény Európa kényszerítene bennünket erővel, hogy felejtsük el ezt az egészet! Ha azonban keresztényként gondolkozunk, akkor tőlünk a felejtés igen távol áll. Éppen hogy az emlékezés az, ami megtart. Ahogyan az ünnep is egyfajta emlékezés azokra a rég elmúlt eseményekre és személyiségekre, akiknek sokat köszönhetünk.

A németországi Benediktbeuernben van egy bencés kolostor. Néhány napot egy barátommal ott tölthettem, közel tíz évvel ezelőtt. A templombelsőn a restaurálást úgy végezték el, hogy fal vakolatán hagyták és kiemelték a történelmi események nyomait, tűz és egyéb pusztítások emléksebeit. Az egyik kiterjedt rekonstrukció jelzése szerint a kalandozó magyarok eddig rombolták le a templomot, és a dátum is ott van, valamikor a IX. században. Eljövet a kolostorból kissé restelkedve köszöntem el vendéglátónktól, megpróbáltam valami humorral oldani ezt a rólunk élő képet, és megemlítettem, elnézést kérek, hogy ismét visszajöttünk, és valójában most szeretnénk rendezni a múltat. Erre ő hasonló humorral válaszolt: ugyan, ha ezen múlna a dolog, mi, németek is milyen sok pontjára nem mehetnénk el a világnak!

Szent István államalapító királyunk nagysága abban is áll, hogy rendezte a környező népekkel a magyarság kapcsolatait. Akkorra alaposan megromlott és megtépázódott a hírünk. István első nagysága, hogy békét teremtett a szomszéd népekkel. Figyeljük meg a lépéseket: anyja, Sarolt görögkeleti rítus szerinti keresztény; István a keresztséget Prága püspökétől, Adalberttől vette föl; feleségül a bajor hercegnőt, Gizellát kérte; koronát II. Szilveszter római pápától szerzett. Zarándokházat épített Rómában, Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Ravennában.

Mindezek mellett a belső béke és megbocsátás is szívügye volt. Hadd idézzek föl egy legendát. Amikor István kőkoporsóját László király idejében, a székesfehérvári templomban, a szentté avatáshoz fel akarták nyitni, a gyönyörű legenda szerint „semmi emberi erővel nem bírták megmozdítani a nehéz kőfedelet”. Az általános megdöbbenésben egy Charitas nevű, szent életű apáca égi sugallatból tanácsolta a királynak, hogy béküljön meg először atyjafiával, a szerencsétlen, koronáját vesztett Salamonnal, és bocsássa ki őt a börtönből. Amikor ez megtörtént, a követ azonnal el lehetett mozdítani a koporsóról.

Nem is tudjuk, mennyi mindent azért nem bírunk megoldani, pedig igencsak nagy erőkkel feszegetjük, mert előbb ki kellene békülni. Amikor az ember ünnepel, akkor azt idézi fel, ami vele történt. Szent István királyt ünnepelni személyes ügyünk is, személyes létünket is föl kell tárnunk: mi az, ami bennünk (bennem) a pogányságból kereszténnyé lett… Meg kell tudnunk nevezni! Erre az alapvető különbségre utal Pál apostol is a szentleckében: a pogányságból megtértek az új emberek. Nemzeti értelemben kereszténységünk azonos a Krisztusban való újjászületéssel. Magának az embernek azonban nemcsak történelmi múltja van, hanem saját, személyes múltja is. Ami sokszor pogány és keresztény múlt egyben.

Magyar Kurír