Talán sokaknak ismerős a következő történet: négy vak embert odaállítanak egy elefánt mellé, akik aztán elkezdik tapogatni az állatot, majd megkérik őket, hogy mondják el, mivel is volt dolguk. El is mondja az egyik, hogy egy vastag, mozgékony locsolócsövet tapogatott, a másik egy hatalmas, erős oszlopot, a harmadik kemény és hegyes, csontszerű dolgot, a negyedik pedig egy óriási nagy dobot. Négy különböző dolog, pedig egyetlen állatról van szó.

Tudom, minden tanmese sántít valahol, de ma, amikor a Szentháromságot ünnepeljük, ez jutott eszembe. Mennyi ember, gondolkodó állt már a Szentháromság köré, és próbálta kitapogatni, hogy mivel van dolga. Valamit mindenki mondott róla, és igaz is volt, de nem volt a kép sosem teljes. Sosem tudjuk teljesen megérteni a Szentháromság titkát. Ahogy már Szent Ágoston is megkapta ezt elmélkedése közben a tengert meregető kisfiútól: „ugyanígy nem fér bele a te fejedbe sem ez a titok”. 

Az Igazságot itt a földön sosem tudjuk teljesen megismerni, mert „tükörben, homályosan látunk”, de tudunk belőle részesülni. Hiszen maga Krisztus ígéri meg: „az igazság Lelke elvezet benneteket a teljes igazságra”. Amikor az igazságról van szó, kicsit megemeljük a szemöldökünket, Pilátussal együtt kérdezzük: Mi az igazság? Olyan sokoldalú a világ, olyan sokoldalú az ember, ami tegnap igaz volt, ma már megkérdőjelezett dolog. Amit tegnap még védtem, ma már elutasítom. Mire akar hát elvezetni bennünket az Igazság Lelke? Mi is a teljes igazság? Nem más, mint Isten. Az Igazság Lelke a Szentháromság közösségébe, az ő nyugalmába akar elvezetni.

Egy középkori, jámbor írásnak ez a címe: A Megnemismert felhője. A Szentlélek az imádság által ebbe a felhőbe akar bevezetni, és azt akarja, hogy ott ne félelem és rettegés legyen úrrá rajtunk, hanem biztos tudásunk legyen arról, hogy Isten itt van, velünk van. Ahol nem az a dolgunk, hogy kutassuk az igazságot, hanem hogy engedjük, hogy szeressen bennünket az Isten; hogy elfogadjuk az ő jelenlétét az életünkben és a világban. Így fokozatosan egyre érzékenyebbé válunk Istenre, az ő ügyeire és ezáltal az emberek, az emberiség ügyeire is. Mert ahogyan a Szentháromság sem önmagába zárt rendszer, hanem nyitott az emberre, így válik a mi szívünk is egyre nyitottabbá, és akar kapcsolatba kerülni a másikkal, Istennel. Engednünk kell ezért, hogy a Szentháromság lakást vegyen bennünk, hogy helyet adjunk neki az életünkben.

Minden imánkat a Szentháromság Egy Isten nevében kezdjük. Vegyük komolyan ezt: ő a kezdete az életünknek is, ő a megváltója, ő az éltetője, és állandóan maga felé vonz bennünket, hogy így részesüljünk a Háromság kimondhatatlan békéjében, nyugalmában, és tovább tudjuk adni azt a világnak.

Magyar Kurír