Kosztolányi Dezső a Boldogság című Esti Kornél-novelláját így kezdi: „…mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk. Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.”

Keressük a boldogságot, állandót, szilárdat, tartósat. És sokszor rájövünk, hogy nem kívülről fakad ez a boldogság, hanem belülről. Az Egyház újra és újra elismétli Szent Pál szavait: „ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket”. Nagy feladatunk van. Mert egyrészt a világban kell élnünk, az anyagot kell használnunk, és állandóan figyelemmel lenni a körülöttünk lévőkre, a világ eseményeire, a felebarátom életére, szükségleteire. Ugyanakkor „a láthatatlant” kell néznünk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet úgy élni, hogy itt is és ott is? Hogyan kerülhetem el Kosztolányi élményét: „Itthon vagyok itt e világban / S már
nem vagyok otthon az égben”? Vagy akár meg is fordíthatjuk, mert ez is előfordul velünk, hogy nem vesszük észre a körülöttünk zajló valóságot?

Krisztus mennybemenetelével minket is felemel. Ahogy a katekizmus írja: „csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a felfelé vezető utat, sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahová ő, a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk.” Jézussal egy részünk már Istennél van, egy darabkánk már célba ért, túljutott a halál küszöbén. És már otthon vagyunk az égben. Ha így tudjuk szemlélni életünket, munkánkat. Ha az égből mint otthonunkból kinézve tudunk élni, akkor életünk sok-sok dolga viszonylagossá válik, nyugodtabban és félelem, gyanakvás nélkül foglalkozhatunk a körülöttünk élőkkel, akikhez a küldetésünk szól, akiknek meg kell mutatnunk, hogy „az égre emelt tekintet” nem kivezet ebből a világból, nem elvarázsolt, életidegen bábukat csinál belőlünk, hanem visszavezet az életbe, annak a sűrűjébe, a tevékeny szeretet valóságába.

Krisztus mennybemenetele lelki síkra emeli Jézushoz fűződő viszonyunkat. A történelmi Jézus felment az Atyához, már nem hús-vér emberként van köztünk, hanem megdicsőült Krisztusként. És így közelebb jön hozzánk, mint bármikor is. Mert akkor az emberek között és mellett állt. De most bennünk van. Amíg valaki mellettünk él, arra összpontosítunk, amit látunk, és igazi titkát gyakran nem vesszük észre. De most a megdicsőült Krisztus, aki „mindent mindenben betölt”, a szívünkben vesz lakást. Már önmagunkban kell keresni, és Szent Ágoston szavai jól foglalják össze az ünnep örömhírét: „Krisztus most már közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.” Ez adja meg nekünk a boldogságot, az állandót, szilárdat, tartósat. Ez segít bennünket, hogy itthon legyünk itt a földön és a mennyben is. 

Magyar Kurír