A föltámadás utáni események ránk maradt emlékei, melyekről a Szentírás lapjain olvashatunk, arról győzik meg az Istenhez ragaszkodó embert, hogy félelem és bizonytalanság nélkül ráhagyatkozhat Istenre, az ő üdvözítő akaratára. 

A húsvét utáni negyven nap során az apostolok meggyőződtek arról, hogy Mesterük, Jézus Krisztus valóban föltámadt a halálból. Amit előre megmondott, az igazolt, megtapasztalt valóságnak bizonyult. A tanítványok az őket reménytelenségbe taszító nagypénteki események után szembesültek azzal, hogy íme, nem képzelődés, nem dublőr csalása, nem is mások meggyőző bizonygatása, hanem a tény, hogy az általuk ismert Emberfia újra velük van. Erről az ígért másvilág rendje szerint élő, föltámadt Krisztussal való találkozásuk győzte meg őket.

A következtetésük nem lehetett más, mint a döntés: érdemes Jézus Krisztus szavára bízni az életüket, és vállalni a küldetésüket. Fáradozniuk kell, hogy Jézus szava szerint boldog lehessen mindenki, aki bár nem látta a Föltámadottat, hozzá csatlakozva mégis örök üdvösségnek nézzen elébe. Nem volt és ma sincs más alapja a Krisztus-követésnek, mint a húsvét, ahogyan ezt már Szent Pál leírta: „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk.” Ez minden nemzedékek számára, így számunkra is megnyugtató.

Péter, aki nagycsütörtök estéjén még megtagadta Krisztust, ennek a bizonyosságnak a nyomán tudott, a mai olvasmány szavai szerint, életveszélyes tanúságot tenni a rettegett főtanács előtt. Erre épült Péter főpásztori megbízatásának megismétlése is a Tibériás-tó partján: „Legeltesd bárányaimat!” Ma is ez adja Isten népének egységét és a pápa vezetői tekintélyét az Egyházban. Ma is a húsvét teszi hőssé a XXI. század mártírjait.

Ezért a húsvéti időben nem hiányzik a hálaadás imája a krisztusiak ajkáról: „Föltámadt Krisztus e napon, hála légyen az Istennek.” Mi is merjük mondani a Jelenések könyvéből való szentlecke alapján: „Méltó a Bárány (az Isten értünk áldozatul adott Fia), akit megöltek, aki föltámadt, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a tisztelet, a dicsőség és az áldás.”

Mindez akkor is érvényben marad, ha Jézus tanítványait azóta is szorongatja e világnak minden önző hatalma. Az Egyház továbbra is az örök partok felé haladó hajó, amely hányódik ugyan, de el nem süllyed. Erre a meggyőződésre és kétezer éves tapasztalatra lehet hivatkozni, amikor újra és újra megjelennek e világ bölcsei, azt harsogván: Most aztán biztosan vége lesz a kereszténységnek.

A húsvét fényében született a keresztény emberek hite. De mindig szükséges a kezdetek emlékének tanulmányozása és a két évezred növekvő Egyházának tanúságtétele. Hűségünk jele lehet minden mondott és énekelt alleluja, amíg ennek a múló, de örök életre hívott emberi létnek vándorai vagyunk. 

* * *

Dr. Seregély István emeritus egri érsek szívügyének tekintette, hogy nyugdíjas éveiben az Adoremusba elmélkedéseket írjon. A lelkipásztorkodásnak ez a formája sokakat megérintett, számos elismerő levél és szóbeli közlés érkezett szerkesztőségünkhöz, melyekben az olvasók kimagaslónak tartották írásait, örömmel olvasták Útravaló-gondolatait. Érsek úr előre dolgozott. Karácsony előtt már a 2020-as évre készítettük elő a közös munkát. Ezután érkezett a fájdalmas hír, hogy papi életét befejezve az Örök Hazába költözött. Amikor megköszönjük a Teremtőnek életét és a tehetséget, mellyel megajándékozta, kegyelettel emlékezünk rá, és olvassuk az Adoremus májusi számában eligazító tanítását. Requiescat in pace!

Magyar Kurír