(Statio: ad S. Mariam in Domnica)

„Arról lemondva, hogy saját erejéből irányítsa dicsőségét, Krisztus kiküzdi a valódi dicsőséget, amely a mindent legyőző szeretet tettéből következik: És mi
láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülött fiának dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (H. Urs von Balthasar).

A megkísértés evangéliuma után, nagyböjt második vasárnapján már a színeváltozás dicsőségét állítja elénk az Egyház, a saját erővel megszerzett dicsőség helyett az Atya dicsőségnek ragyogását: míg imádkozott, arca teljesen elváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. Szent Lukács evangéliumának központi képe az imádkozó Jézus, aki imádsága által teszi láthatóvá és elérhetővé számunkra az Atyát. Így látjuk őt a Jordánnál, a színeváltozáskor, a kereszten mondott utolsó szavában, és az imádkozó Egyház az, aki – a Maradj velünk! kéréssel – mintegy odavezeti a Feltámadottat a kenyértörés asztalához, majd elnyeri a Szentlelket pünkösd napján. Vagyis az Egyház Krisztus küldetésében részesül: befogadja és átadja az Atya Krisztusban megjelent ragyogását. Ezt látjuk a mai stációs templom, a La Navicella bazilika szentélymozaikján: Mózes és Illés rámutat a fehér ruhás szentek között, Mária ölében ülő gyermek Jézusra, aki törvénykönyvet tart. Ő a Világosság a Világosságtól, ő az, akit befogadott Mária a Szentlélek erejéből és lett a világ Világossága. 

Az imádság tehát elsősorban egy objektív valóság: a kísértésektől tisztuló szív belépése az Atya és a Fiú kapcsolatába. Ennek kiváltságos helye a liturgikus ima, amely éppen azáltal őrzi meg objektivitását, hogy a legszorosabb egységben van Jézus szavával, mögötte áll a Fiú hasonlatosságára átváltozott Egyház tekintélye, hitének tisztasága, és így a Fővel egyesülve visszatükrözi az Atya dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. A nagyböjt idején tehát intenzívebben kapcsolódjunk be a Fiú és az Atya e kommunikációjába, meg nem feledkezve arról, hogy ugyanakkor kísérőivé kell válnunk embertársainknak, miként Jézus felvezette tanítványait a hegyre, ahol helyet adott nekik és nekünk az Atya világában. „Jézus az Atyával beszélget: legbenső valóját áthatja Isten, s létének Istennel telítődése tiszta világossággá lesz” (XVI. Benedek pápa).

„1942. július 26-án a dachaui táborban a kórházi részleg egy fiatal alkalmazottja odalépett Titus Brandsma atyához, hogy beadja neki a halálos injekciót, mert ezt a parancsot adta ki a táborvezető. »A pap – emlékezett vissza a bűnbánó ápolónő –, a harag semmiféle jelét sem mutatta velem szemben. Szelíd nyugalommal mondta: Szegény kislány, imádkozom érted! És átadta nekem rózsafüzérét. Én azt mondtam, nem akarom imádkozni, és nincs is rá szükségem. Erre ő azt válaszolta: Ha nem is tudsz imádkozni, legalább az Üdvözlégy második részét ismételd gyakran: Imádkozz érettünk, bűnösökért! Ha ezt imádkozod, megmenekülsz! Akkor kinevettem, ma azonban már segítségéért kiáltok, és azt gondolom, egyedül ennek a fogolynak a megbocsátásában bizakodhatok.«” (Card. Angelo Comastri, Una Buona Notizia per te).

E példa gyönyörűen érzékelteti az Egyház tapasztalatát: a színeváltozás, az imádság bátorítás a Golgota felé haladók számára úgy, ahogy a tanítványok is e látomás alapján próbálják összekötni Jézus személyét, valamint az angyalok és az asszonyok húsvéti híradását, amit Lukács evangéliumában az esemény időzítése is már előre jelez: a Tábor-hegyi jelenet Péter vallomása után mintegy nyolc napra történt – a nyolcas szám pedig a feltámadás idejének szimbóluma a Szentírásban. A színeváltozás tehát képileg jeleníti meg Krisztusnak az Egyházban jelenvalóvá váló titkát: szeretetének „mértéke a paradicsom és a megdicsőülés között álló Golgota” (H. Urs von Balthasar).

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír