Nemrég egy, a ferences prédikációkról szóló konferencián egyik előadó magából kikelve beszélt arról, hogy a XV. századi ferencesek milyen világellenesek voltak, mert a bálok, a kártya, a díszes ruhák és okkult dolgok ellen emeltek szót igehirdetéseikben. Ez igaz is; Sienai Szent Bernardin nem győzte hangsúlyozni: amíg rászorulók vannak környezetünkben, nem tobzódhatunk olyan dolgokban, amelyek nélkül is szép életet élhetünk, főként nem, ha azok önmagukban bűnös cselekmények. A mai evangélium történeti szintű olvasata éppen erre adhat indíttatást: azokat a költségeket, amelyek bűnös életvitelem fenntartói, adjam a környezetemben élő szegényeknek, így a rossz dolgoktól való tartózkodás egyben jó cselekedet lesz, amely életet ad mások számára.

A dúsgazdag és a szegény Lázár példázata mindezek után elénk állítja a szenvedő Igazat, akit a városon kívülre hurcoltak, megsebeztek és keresztre feszítettek. Ő az Atya végső hívószava, aki maga a Kinyilatkoztatás. „Krisztus minden emberi vonása az Atya igéje, képmása, megjelenítése és kifejeződése, és csak akkor érthető meg belsőleg, ha így tekintünk rá” (Hans Urs von Balthasar). Ha ez nem érinti meg szívünket, nem mozdít ki bennünket abból a dúslakodásból, elfoglaltságból, amely eltompítja hallásunkat, látásunkat és értelmünket Isten Igéjének befogadására, akkor Isten már nem tud értünk többet tenni; ennek elutasítása maga a megátalkodottság.

De nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a szegénység önmagában nem üdvözít, a gazdagság pedig nem juttat szükségszerűen kárhozatra. Sok gazdag emberrel lehet találkozni, aki evangéliumi értelemben sokkal inkább szegény, mint azok, akik anyagi vonatkozásban azok. Mert mindkét esetben az az igazi választóvonal, hogy adott életkörülményeink elvakultabbá vagy odafigyelőbbé tesznek-e bennünket? A szegényekért való látványos kiállások például tényleg személyes elköteleződésből fakadnak, vagy arra szolgálnak, hogy ezzel palástoljuk hazug életvitelünk más területeit? Még növendékek voltunk, amikor egyik társunk arra volt büszke, hogy közülünk egyedüliként viseli a szegényekkel való szolidaritást jelző, akkor divatos fekete fagyűrűt. Amikor ezzel dicsekedett, valamelyik testvér csak annyit mondott neki: nagyobb szolidaritás lenne a szegényekkel, ha gyűrű nélkül, de sokkal egyszerűbb ruhákban járnál és alázatosabb lennél a rendtársaid megítélésében. Az illető úgy megsértődött, hogy nem sokkal ezután odapakolta jobb holmijait az őt kritizálni merő testvér ajtaja elé, majd elment a rendből. Ténylegesen megérint engem Isten, a környezetem szegénysége, merem vállalni ennek felelősségét és következményeit, vagy belebonyolódok szentimentalista érzéseimbe? Isten szolgájáról, Kiss Szalézról jegyezték föl: „Hőslelkű édesanyját mélységesen tisztelte és szerette… és nemegyszer szólt erről az esetről: 1917-ben, amikor nekik is alig volt betevő falatjuk, anyja egy darab kenyeret adott egy orosz katona fogolynak.” (Király Kelemen OFM) Történt mindez úgy, hogy az asszony épp a háború következtében veszítette el férjét és három fiát. 

Nem ítélhetjük meg a gazdagokat azért, mert gazdagok, és nem fordíthatjuk el fejünket a szegényektől azért, mert szegények, hanem meg kell nyernünk őket annak a Krisztusnak, aki, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett (2Kor 8,9). Az Egyház ebben az egységben lesz az eljövendő világ képe, azoknak a közössége, akiket Isten gazdagít, mert mindannyian tudják, önmagukban végtelenül szegények. Ahogy az egyik nagycsütörtöki énekben is énekeljük: Fájdalmunkat helyettünk hordozza, adósságunk testében lerója, betegsége a mi gyógyulásunk, rút halála legyőzi halálunk.

Magyar Kurír