Az Ószövetség szüléshez és születéshez kapcsolódó törvényeit Lukács evangélista ma a Világosság megjelenésének fényében olvassa újra.

Először is Jézusra, Máriára és Józsefre úgy mutat rá, mint Isten szegényeire, hiszen a Szűzanya egy pár gerlét vagy galambfiókát (vö. 3Móz 12,1–8) ajánlott fel, ami nem a vagyonosok áldozati adománya. Mindhárman szegények, a szó bibliai értelmében: létük az Atyától függ, ő ad neki értelmet, benne van minden bizodalmuk. A történet csodája pedig: Mária, bár nem bárányt mutat be áldozati adományként, mint a tehetősek, mégis a leggazdagabb: karján tartja a Bárányt.

Jézust szülei nem kiváltják, pénzzel, mint az elsőszülöttet szokás, hanem a jeruzsálemi templomba mennek, és a történet tanúsága szerint felajánlják. Lukács evangéliumában József és Mária úgy áll előttünk, mint akik ezzel a tettükkel őáltala, ővele és őbenne dicsőtik az Atyát, egyben pedig arra az áldozatra utalnak, aki beteljesít minden ószövetségi áldozatot, kiváltást, helyébe léptetve egyetlen és örök engesztelését, felajánlását.

Ma a Törvény elérkezik a Törvényhozóhoz, ahogy az ádventi időszakban ezért és ekként hívtuk: Ó, Emmanuel! Törvényünk és Törvényhozónk! Népeknek reménysége s mindenek Üdvözítője! Jöjj el, és üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk. Belép népe körébe a Messiás, elfoglalja szent templomát, hogy majd ő legyen az egészen elégő áldozat, aki tűzzel keresztel (Lk 3,16), vagyis magára véve megsemmisítse, elégesse bűneinket, ahogy a tarlón a szikra tovaharapódzik (Bölcs 3,7). Ezért testének föláldozásakor a templom függönye kettészakad (vö. Lk 23,45), és ekkor benne nemcsak a zsidók, hanem mindenki számára kinyilvánul Isten irgalmassága. Halálakor a nap elsötétül (uo.), hogy meglássák a
mi szemeink is: ő a világ igazi Világossága (Lk 2,30–32).

Mindezek alapján belátható: a gyermekségtörténetnek ezt a bensőséges jelenetét az apró jelek a húsvéti áldozat és az áldozatbemutató Egyház képére formálják át.

Ebben pedig egészen közeli tanúként ott áll két személy, a két agg, Anna asszony és Simeon, akik életmódszerűen is a várakozásban vannak, a többieknél hosszabb időt szánnak a templomban létre, és így érzékenyebbek az Úrnak a jelenben, valamint a jövőben megnyilvánuló működésének befogadására, kimondására. A szerzetesség képei ők, melynek az Egyházban betöltött szerepét nem akkor értjük meg, ha onnan közelítünk hozzá – mint a jozefinista gondolkodók –, hogy miért hasznosak a társadalom számára, hanem ha azt várjuk el tőlük, amit ez a két Isten előtt álló szent megjelenít: a találkozás realitásában való létet, hogy ezt Isten népéért és a többi életállapot nevében éljék. Mert a történelem azt láttatja velünk, a szerzetesség leginkább gyümölcsöző tettei – melyek az Istennek szentelt személyek életét oly gyakran kísérik – éppen ebből a létmódból fakadnak.

Ma a szentmiséken gyertyát szentelünk, így ez az ünnep mintegy hídként kapcsolja össze karácsony és húsvét éjszakáját, ahogy Simeon Máriának szóló jövendölése is a jelre és a tőrre utal. Urunk születésekor a jászolnál Izrael kitaszítottjai, a pásztorok jelenítették meg az Egyházat, vízkeresztkor a bölcsek, ma pedig mi, akik a hit Isten által bennünk meggyújtott fényében járjuk életünket, és reményeink szerint Krisztus megváltó áldozatában miséről misére részesedve beléphetünk a Világosság országába.

Magyar Kurír