Esztelnek - Ferences templom - 2013-as felvétel

A karácsony ünnepét közvetlenül megelőző napok liturgiájában és zsolozsmájában gyakran ismételgettük: „Jöjj el Urunk Jézus”. Ez a visszatérő fohász a világ minden részén felszállt a hívek, a papok, szerzetesek és szerzetesnők szívéből s szüntelenül visszhangzott az egyház imájában.

Most Karácsonykor már Isten nagy misztériumát szemlélhetjük, aki emberré lett Szűz Mária méhében, Betlehemben született, hogy osztozzon törékeny emberi létünkben! Eljött közénk és elhozta az üdvösséget az egész világ számára. Küldetése, hogy összegyűjtsön minden embert és népet Isten gyermekeinek egyetlen családjában.
Azt is mondhatnánk, hogy karácsony misztériumában, titkában, az üdvtörténetben bekövetkezett „minőségi ugrást” szemlélhetjük, ünnepelhetjük. Az embernek, aki a bűnnel eltávolodott a Teremtőtől, Isten felkínálja Krisztusban egy vele való új és még teljesebb szeretetközösség ajándékát. Az ember szívében így ismét fellobban a remény lángja, miközben megnyílnak a mennyország kapui.
Éppen ezért Karácsony ünneplése mindenki számára legyen jó alkalom arra, hogy mélyen átélje Jézus születése nagy eseményének értékét és jelentését.

Istennek az időben és az időn kívül véghez vitt valamennyi tette közül a legnagyobb a második isteni személy, az Ige megtestesülése. Legnagyobb, mivel célja nem egy egyszerű teremtmény létrehozása, bármily magasrendű legyen is, hanem maga az Isten, az örök Ige, aki az időben emberi testet és természetet vett magára. Legnagyobb mivel Isten irgalmas szeretetének legmagasabb rendű megnyilvánulása, ami Isten lényegére utal, ahogyan Szt. János evangélista fogalmaz: Isten maga a szeretet. Legnagyobb végül az embereknek hozott mérhetetlen jó miatt: a bűnök bocsánata, a mennyek országának megnyitása, ugyanis az egész emberi nem üdvössége és örök boldogsága teljesen az Ige megtestesülésétől, Jézustól függ.
Az Ige, a megtestesülés után is ugyan az maradt, aki volt, mégsem szégyellte, hogy isteni mivoltában magára vegye a bűn miatt elesett emberi természetet: „kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember”(Fil. 2,7) – mondja Pál apostol. Az örök Ige így valóban Emánuel, velünk az Isten lett, aki azért jött, hogy köztünk fölverve sátrát, hozzánk mindenben hasonló legyen a bűnt kivéve és megszabadítson bennünket a bűn rabságából, a sátán igájától.

Íme, kedves testvérek, végtelen szeretetében ezt művelte velünk az Isten, aki megkönyörülvén a bűn mélységébe zuhant teremtményén, habozás nélkül elhatározta Egyszülött Fiának megtestesülését. „Krisztus Jézusnak a küldetése a világban, hogy igazi közvetítő legyen Isten és az ember között – olvassuk a II vatikáni zsinat dokumentumaiban AG 3 – Isten Fia valódi megtestesülés útján jött el, hogy az embereket az isteni természet részesévé tegye”.
Így Jézus, a megtestesült Ige az üdvösség és a szentség egyetlen forrása. „Ő a láthatatlan Isten képmása”(Kol 1,15), Ő a tökéletes ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak, az első bűn óta eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat. Krisztus nélkül az ember Istent nem szólíthatná Atyának, nem szerethetné őt gyermekeként, nem remélhetné, hogy részesedik benső életében, nem lenne kegyelem, se Isten boldog színe látása. Jézus nélkül az ember a pusztán emberi élet rabja volna, nélkülözné az ideiglenesen, és örökre a természetfeletti távlatokat.

Az Ige megtestesülése, azaz Istennek az egész világ üdvösségére és megvilágosítására szolgáló legnagyobb műve homályban, az éjszaka csendjében, a legszerényebb és legemberibb körülmények között megy végbe. Mint ismerős előttünk, a császár népszámlálással kapcsolatos rendelete arra kötelezi az áldott állapotban lévő Máriát és Józsefet, hogy elhagyják a kis názáreti házat. S íme máris úton vannak, gyalogosan, mint a legszegényebbek, jóllehet közel van Mária szülésének ideje. Aki parancsol ember, de mély hitük révén a pogány császár rendelete mögött meglátják Isten akaratát, és mennek bízva a Gondviselésben. Isten mindent tud, Isten majd mindenről gondoskodik. Ezzel az életformával kapcsolatosan mondja Pál apostol: Isten „mindent a javukra fordít azoknak, akik őt szeretik”(Róm 8,28).

Semmi sem történik véletlenül. Az Üdvözítő születésének helyét már megjövendölte a próféta: „De te, Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael fölött”(Mik 5,1). Viszont a jövendölés, a Gondviselésben való bizalom és az alázatos házaspár engedelmessége révén teljesedik be.
Beérve a városba szállást keresnek, „de nem jutott neki szállás”(Lk 2,7), így nincs más hátra, mint a városon kívül lévő barlang-istállóban húzódni meg. Az állatok menedékhelyének ridegsége nem csüggeszti el őket, se meg nem botránkoznak: tudják, hogy a születendő Gyermek Isten Fia, ugyanakkor azt is tudják, hogy Isten művei mennyire különböznek az ember műveitől. És ha Isten azt akarja, hogy legnagyobb műve itt teljesedjék, ebben a nyomorúságos barlang-istállóban, ebben a nagy szegénységben, Máriának és Józsefnek nincs semmi ellenvetése. Elég volna csak egy csöppnyi emberi okoskodás, hogy elrémüljenek, kételkedjenek, elbizonytalanodjanak, és süllyedni kezdjenek, mint később Péter apostol, amikor Jézus fele indul a vízen járva. Mária és József mélyen alázatosak, ezért tanulékonyak és feltétel nélkül hisznek Istenben. Isten pedig a maga stílusában felhasználja mindazt, ami a világ szemében szegény és megvetett, s így valósítja meg legnagyobb művét, a megváltást.

Az éjszaka csendjében és sötétségében Mária világra hozza gyermekét, a „Magasságbeli Fiát”(Lk 1,32). Így végre történelemmé vált, „amit az Úr a próféta szavával mondott: Anya lesz a szűz, és fiat szül, Emmanuel lesz a neve. Ez azt jelenti Velünk az Isten”(Mt 1,22).
Ki tehát ez a betlehemi gyermek? És az Ige testé lett és közöttünk lakott. Olyan megszokott már évről-évre ez a gyermekarc, mint ahogy megszoktuk már, hogy szentáldozáskor magunkhoz vesszük azt a kis ostyadarabkát, aminek ugyanolyan az íze, mint a többinek - pedig ha sokszor belegondolnánk, hogy micsoda valóság rejtezik abban a kicsin ostyában... Ugyanígy az a betlehemi kicsiny gyermek sokkal több, mint aminek látszik: Ő a Teremtő Isten Fia, az évezredeken keresztül várt Messiás.

Erről a csodálatos eseményről először a pásztorok szereznek tudomást az angyal híradása folytán, aki elmondja nekik a jó hírt: „Ma megszületett a Megváltotok…”(Lk 2,11).
Különös csengése van ebben a jó hírben a MA szónak, amire a karácsonyi ünnepi liturgia újra és újra visszatér nyolc napon át. A liturgia ma szavának jelentése kettős. Jelenti első sorban Jézus Krisztus időben, test szerinti születésének valóságát, azután pedig az ő születésének lélek szerinti, örök érvényét és erejét. Jelenti tehát az örök mát is, amelyben mi élünk. Jelenti azt, hogy a test szerint megszületett Megváltó, az Úr Jézus, lélek szerint bennünk is meg kell, hogy szülessék. Mert, ahogy a sokat idézet vers mondja (Angelus Silesius): „Ha Jézus százszor is születne Betlehemben, elvesznél, ha nem születne meg szívedben”.

„A megtestesülés jó hír a mai világnak, amelyből hiányzik Isten. Annak a világnak, amelyet a félelem és a bizonytalanság ural. Annak a sötét világnak, amelyben sokan fordulnak gyógyszerekhez, hogy élni tudjanak”. Ezt az örömhírt, hogy – Isten annyira szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, a jó hírt, hogy „Isten közel van hozzánk, olyan közel, hogy kisgyermekké lett” – egy napon az angyalok és a pásztorok hirdették az embereknek.
Ez a feladat ma már nem rájuk vár, hanem ránk, keresztényekre, akik karácsonyt ünneplünk. Mert mit érne az Úr Jézus születésének megünneplése, ha nem tudnánk ezt életünkkel hirdetni embertársainknak, a minket körülvevő világnak?

Valójában Karácsony ünneplése, annak szívében igazi és őszinte, aki mind elevenebb hittel és szeretettel fogadja be életébe az Urat, aki engedi, hogy saját lelkébe megszülessen és éljen, hogy általa is kinyilváníthassa a benne hivőknek a békét, a jóságot, az emberszeretetet és az odaadást.