Giotto di Bondone: Feltámadás (1304–06)

Az ünnephez kapcsolódóan ajándékul szeretnék megfogalmazni néhány gondolatot a várakozásról és a reményről. Mert ez jellemezte Jézus barátait, tanítványait, a Szűzanyát, Máriát és mindazokat, akik ismerték a megfeszített Krisztust és kapcsolatban álltak vele. Nagycsütörtökön éjszaka és nagypénteken a tanítványok minden reményét keresztre feszítették. Minden szertefoszlott. Nem ezért indultak el, nem ezért hagyták ott a hálót és a családjukat, nem ezért követték Jézust, hanem valami mást reméltek: békét, biztonságot, talán sikert is, hiszen Jézus sikeresnek tűnt: olyan hatalma volt, aminek a természet erői is engedelmeskedtek. Ha megszólalt, hatalommal beszélt, s a tömegek tódultak hozzá és hallgatták. Hatalma volt a betegségek és a démonok fölött és minden természeti jelenség fölött, ezért követői azt remélték, vele sikeresek lesznek. Amikor aztán Jézus nemcsak, hogy nem védte meg magát, de másoknak sem engedte, hogy megvédjék, amikor letartóztatták, megkínozták és keresztre feszítették, s az emberek látták, hogy meghalt, minden reményük szertefoszlott. Mégis várakoztak. Lehet, hogy csodára vártak, de az is lehet, hogy eszükbe jutott Jézus néhány kijelentése, amit a feltámadásról mondott. S kezdett ébredezni bennük a remény. Ám amikor ilyen hatalmas sokk éri az embert, akkor türelmetlen, kapkod, kezébe akarja venni az irányítást, és különösen viselkedik. Ez jellemezte a tanítványokat is. Valószínűleg megosztottság volt közöttük, hiszen tudjuk, hogy vasárnap ketten hazaindulnak a falujukba, nem bírják tovább a várakozást. Az asszonyok is türelmetlenek, szeretnének minél előbb odamenni a sírhoz. Amikor nem teljesedik be a reményünk, amikor csalódunk Istenben, önmagunkban, az imádságainkban vagy másokban, akkor valamit tenni kell.

Hogyan várakozott a Szűzanya? Ő nem rohan a sírhoz, nem türelmetlen. Ő hisz. Pedig nem is látta, hogy üres a sír, azt a többiek látták. Benne azonban mindvégig élt a remény, a feltámadás reménye. Hitt abban, amit Jézus mondott, és ezt a hitet nem tudta összetörni sem nagycsütörtök éjszakája, sem nagypéntek. Ő tudta, hogy Jézus föl fog támadni. Ez volt a reménye. És ezért nem esett kétségbe.

S hogyan várakozunk mi? Hiszen mindannyian várunk valamire. Várakozunk és vágyakozunk. Mi jellemez minket, amikor nem teljesednek a vágyaink? Amikor a várakozásunk kínos, mert Isten hallgat, és nem válaszol az imáinkra, az adományainkra, a felajánlásainkra, az elégtételeinkre, amikor kicsúszik a kezünkből az irányítás? Tudunk-e reménnyel várakozni? Azzal a reménnyel, amely mindannyiunké: a föltámadás reményével. Ne gondoljuk, hogy ez távoli remény. Ne gondoljuk, hogy csak Krisztus második eljövetele után – amiről semmit sem tudunk, mert nem árulta el, mikor lesz –, hogy majd akkor teljesedik be a remény. Történt velünk valami, ami alátámasztja a reményünket, s ami miatt ugyanazzal a reménnyel várakozhatunk, mint a Szűzanya. Mert meghaltunk és föltámadtunk. Húsvétkor az Egyház ezt a halált és föltámadást is ünnepli: a keresztségünket. Amikor megkeresztelkedtünk, akkor mi már meghaltunk, s új és örök életet kaptunk. Ezért megingathatatlan a reményünk. Mert a feltámadt Krisztusban történik az életünk. Vagyis biztos, hogy Isten lépni fog. Biztos, hogy Isten feltámaszt – itt és most. Biztos, hogy valóra váltja az ígéretét mindannyiunk számára. Mi meghaltunk és föltámadtunk. Ennek a föltámadásnak szinte naponta a tanúi lehetünk. Amikor feladjuk végre az önzésünket, akkor föltámadunk, és tele lesz a szívünk örömmel. Amikor lemondunk végre arról, hogy állandóan a másikat vádoljuk, azonnal föltámadunk. Amikor abbahagyjuk a veszekedést, a szüntelen önigazolást, föltámadunk. Amikor bocsánatot kérünk, mert beláttuk, hogy bűnösök vagyunk, újra ott a húsvét az életünkben. És amikor megbocsátunk az ellenünk vétőknek, saját személyes húsvétunkat is ünnepeljük. Mi vagyunk a feltámadók. Egészen addig, amíg Krisztus el nem jön újra. A mi reményünk ajándékként már itt van. Az igazi reményünk, hogy részesedünk Isten dicsőségében – ez a feltámadás reménye. S ez már megtörtént, amikor megkeresztelkedtünk, és az életünk Jézus Krisztussal el lett rejtve Istenben. Már minden a miénk. Merünk hinni ebben? Hiszünk az ígéret beteljesedésében? Hiszünk, mint Mária, abban, hogy fel fogunk támadni itt és most abból a várakozásból, amiben éppen vagyunk? A feltámadás ünnepe, húsvét, visszavisz bennünket a keresztségünk pillanatához.

Adjunk hálát földi életünk egyik legnagyobb eseményéért, a Krisztusban való halálunkért és feltámadásunkért, és mindennap engedjük megtörténni azt, ami már megtörtént a keresztségünkben!

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. április 1–8-i ünnepi számának címoldalán jelent meg.