Harminc évvel ezelőtt, 1989. február 11-én szentelte Várszegi Asztrik bencés szerzetest négy paptestvérével együtt püspökké Paskai László bíboros Esztergomban. A pannonhalmi bencés szerzetesközösség február 15-én ünnepi szentmise keretében adott hálát Várszegi Asztrik püspökké szenteléséért.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A pannonhalmi bazilikában bemutatott hálaadó szentmisén Matusz Hugó perjel mondott szentbeszédet. „Mindnyájan Isten szeretetéből érkezünk a világba. És Isten szeretetéből épült nekünk ez a világ otthonunkká. És Isten azóta itt sétál az alkony hűvösében, a nappali szellőben, keresi és szólítgatja az embert, hogy találkozzon vele, hogy meggyógyítsa, magához kapcsolja” – kezdte szentbeszédét a pannonhalmi perjel, majd a felolvasott szentírási részekre utalva rámutatott: „A bűnbeesés története egy törékeny emberpár képét mutatja fel, akiket a lehetőségek csábítása könnyen elterel a döntés következményinek latolgatásától. A felelősség kusza, de a hatás letaglózó. A bűn sebet ejt, elvész a biztonság és az otthonosság. Az ember Istennel való kapcsolatában zavar támad, szégyen és idegenség tolakszik be. A kert kapuja bezárul, az ember világának legfontosabb része – ahol az ember Istennel sétálhatott – elérhetetlenné válik.

Jézus az ember világát járja, sok emberhez csatlakozik az útján. Egy siketnémával találkozik. Ez az ember képtelen kapcsolódni a világhoz a beszéd és a hallás csatornáin. Jézus gyógyító gesztusai kifejezik, hogyan viszonyul a sebeinkhez. Fülét, nyelvét érintve kapcsolódik az elé hozott siketnéma elszakítottságához, így kötve össze őt újra a világgal. A mi gyógyulásaink is Istennek ilyen gesztusaiból történnek. A sebeinkhez ér, oda, ahol fáj. Sebzett keze lesz a gyógyulásunk.

Keresztény hivatásunk alapjánál a minket megtaláló, gyógyító Isten arca jelenik meg. Mert mi vagyunk a Paradicsomkert sétányai után vágyakozó sebzett emberek, akikre rátalált az Úr, akiknek sebeire tette a kezét, és mi megoldódó nyelvvel csak erről akarunk beszélni.”

A szentmise után kötetlen ünnepségen köszöntötték püspökké szentelésének harmincadik évfordulója alkalmából Várszegi Asztrikot.

* * *

Várszegi Asztrik életrajzi adatai saját tollából:

1945. március 27.: a szülők polgári és egyházi házasságkötése (Sopron, orsolyita templom).

1946. január 26.: 0 óra 30-kor (cca.) születtem.

1946. február 2.: a soproni Szentlélek-templomban keresztelt meg Kovács György városkáplán.

1952 májusa: elsőáldozó voltam a Szent György-templomban.

1957/58: Papp Kálmán győri megyéspüspök bérmált a Szent Mihály-templomban. Bérmaszülők: Várszegi Géza és felesége, Lizer Erzsébet Balatonfűzfőről.

1952 szeptemberétől 1956 júniusáig: a Petőfi téri Állami Általános Iskola diákja (1–4. osztály).

1956 szeptemberétől 1960 júniusáig: A Sztálin téri, a végén a Május 1. téri Állami Általános Iskola felsős diákja (5–8. osztály).

1960 szeptemberétől 1964 júniusáig: a soproni Berzsenyi Dániel Állami Gimnázium diákja, itt érettségiztem.

1964. július 27.: „bevonulás” Pannonhalmára, édesanyám elkísért.

1964. augusztus 6., reggeli istendicséret: Várszegi Imre a beöltözésnél az Asztrik nevet kapja.

1965. szeptember 3.: ideiglenes fogadalom letétele Pannonhalmán.

1968. szeptember 3.: örök, ünnepélyes fogadalom Pannonhalmán, Legányi Norbert kezébe.

1968. szeptember 18.: a katonai bevonulás napja (Baja, MN 2908 alosztály, Vaskúti úti lövész laktanya).

1968. november–december: Budapest, Zách utca, konyha-, majd rakodómunkások vagyunk Kiss Domonkos atyával. Nyáron a Nagykanizsa melletti Sormáson építőmunkás, egészségügyi munkás.

1970. június 22.: a leszerelés napja Baján.

1970–1971: Pannonhalma, Szent Gellért Hittudományi Főiskola befejezése, felkészülés az egyetemre.

1971–1976: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar (ELTE BTK) történelem–német nyelvszakos hallgatója.

1975–1976: Győr, Czuczor Gergely Bencés Gimnázium gyakorló tanár, segédprefektus – szakdolgozat írás, készület az államvizsgára.

1976–1989: Pannonhalma: gimnáziumi tanár, főiskolai tanár, prefektus és novíciusmester.

1985–1988. december 30.: főmonostori perjel.

1988. december 23.: címzetes culusi püspök, esztergomi segédpüspök.

1990: a Louvain-la-Neuve-i egyetem díszdoktora.

1991. augusztus 6-tól 2018. március 21-ig: pannonhalmi főapát.

2018. március 21.: emeritus apát és püspök.

2018. április 5-től július 30-ig: Maribor, Szent Cirill és Metód Perjelségben (szláv Bencés Kongregáció).

2018. augusztus 5-től ismét Pannonhalmán, nyugalomban. Főiskolai és gimnáziumi tanár.

* * *

„Életutunkon, valamikor a belső érésünk egy bizonyos szintjén döntést kell hoznunk: magunk körül forgunk, vagy egy ügyet szolgálunk. Nos, ha az ember maga körül forog, akkor állandóan sír, jajgat, soha semmi nem elég. Féltékenykedik, verseng. Sajnálja és sajnáltatja magát és képtelen észrevenni másokat. Ha ügyet szolgál, ráadásul Isten ügyét, akkor egész másként tud a környezetéhez, a világhoz viszonyulni. Mivel nem magunkkal, saját előnyünkkel, netán önfényezésünkkel foglalkozunk, türelmesebbek, megértőbben lehetünk mások gyengéi, de még a kifejezetten bennünket sértő élethelyzetekkel szemben is. Nem azt jelenti, hogy a fájdalom nem fáj, de azt igen, hogy belső szabadsággal éli meg még a nehéz helyzeteket is, mert nem saját személyére összpontosít.

Ez a tudat nekem sokat segített. Nem magamért, hanem egy közösségért éltem, küzdöttem, ha kellett, viseltem el a bírálatot, nehézségeket.

Sokszor gondoltam már rá, ha most azt mondaná nekem valaki, hogy ma vagy holnap meg kell halnom, mert hát abban a korban vagyok, nem esnék kétségbe, akkor is derűs lennék, mert érzem azt, hogy »egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam«, ahogy Kosztolányi mondta. Ez a létből fakadó derű abból is fakad, hogy tudom, jó ügyet szolgáltam, Isten ügyét. Nem rang szerint, mert püspök, mert főapát vagyok vagy voltam, hanem elkötelezett felelősséggel szerzetesként, papként. Isten országa bennünk és köztünk van, az Egyház nem önmagáért létezik, hanem a másikért, a meghívottakért és a meghívandókért. A szerzetespapi hivatásomat is ez határozta meg. És honnan fakad a derűm? Az egyértelmű elkötelezettségemből, a tudatosan vállalt reményemből, és abból, hogy még azokat is, akiket mindenki leír, azokat is szeretném segíteni, felemelni. Azt gondolom, hogy eddigi életemben, helyzetemben ez kötelességem volt. Egy olyan magyar társadalomban pedig, ahol hiányzik a másik tisztelete, keresztény kötelességem is volt.” (Várszegi Asztrik)

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Hajdú D. András

Magyar Kurír