Isten szereti az ünnepet. Isten szívesen lép be a mi történelmünk valóságába. Szeret köztünk lenni. 

Isten a világ történetének kezdetén teremtő szeretetével létbe hívta a földet és eget, a csillagokat és az idő járását, a tengert és a szárazföldet, a növényeket és állatokat. Megteremtette az embert saját képére és hasonlatosságára. Teremtő munkája után megajándékozott bennünket a hetedik nappal. A béke napjával, az ünneplés idejével. Megteremtette a hetedik napot, hogy az ember megtanuljon Isten jelenlétében megpihenni és megemlékezni minden jóról, amiben része volt, és tudjon hálát adni is mindazért, amit Isten neki juttatott. 

Egy pillanatra mi magunk is körbenézhetünk, felemelhetjük tekintetünket az égre, rácsodálkozhatunk erre a térre, a bazilika homlokzatára. Mosolyunkkal, kézfogással köszönthetjük a körülöttünk lévőket. Itt vagyunk, összegyűltünk, hogy ünnepeljünk. 

Isten teremtő jó szándékát látjuk megnyilvánulni a választott nép életében is. Isten gondoskodik róluk, együtt jár, együtt zarándokol az ő népével. A választott nép hol hűségesen, hol botladozva követi Istenét. Akárcsak a mi magyar népünk is a történelem során.

A Zsoltárok könyve tanúsága szerint Isten népe a történelem útjait járva tanult meg imádkozni. Örömben, bánatban, sikerben, kudarcban, egészségben és gyötrődésben újra és újra odafordult Istenéhez. Az imádkozó lelkület alapvető magatartása annak a reménye és bizonyossága, hogy „semmi nem választhat el bennünket Isten szeretetétől”. Bármilyen helyzetben legyünk is, mindegyikben fordulhatunk Őhozzá, így végső soron minden élethelyzetünket megélhetjük vele együtt. 

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottója a 87. zsoltár utolsó sorát idézi: „Minden forrásom belőled fakad.” A választott nép ujjongása fejeződik ki ezekben a szavakban. A nép hazája nagyszerűségét énekli meg. Isten lefoglalta, megszentelte a földet és hazával ajándékozta meg népét. A nép Jeruzsálemben, a szent városban ünnepli Isten szabadító szeretetét, és elismeri annak nagyszerűségét is, hogy valamennyi népet és nemzetet Isten nagylelkű szeretete tart fent. 

A zsoltáros így beszél: „Sionról mondják majd: »Ez is és az is itt született s maga a Fönséges erősíti meg.« S a népek körtáncot dalolnak majd és együtt éneklik: »Minden forrásom belőled fakad.«”

Az idők teljességében Isten nem csak a földről-hazáról gondoskodik, hanem Jézus születésével ő maga jön el közénk. Jézus, az Isten fia egy lesz közülünk. Isten úgy dönt, hogy Jézus személyében Ő maga az emberi történelem részese legyen. Aláveti magát a földi élet, az emberi élet törvényszerűségeinek, egy család, egy nép fiaként közösséget vállal korának embereivel. Harmincéves koráig fizikai munkát végez, ácsként házakat épít, nyilvános küldetése során Galilea poros útjain gyalogol. Vigasztal, tanít, bátorít, gyógyít. Tanítványai, barátai lesznek és lesznek ellenségei is. Jézus számra semmi nem idegen abból, ami emberi. Jézus egy lesz közülünk. Ismeri annak örömeit és gyötrelmeit mivel jár egy kis nép fiának lenni. Jeruzsálembe zarándokolva bizonyára ő maga is imádkozza a zsoltár szavait: „Minden forrásom belőled fakad.”

Jeruzsálem az a hely, ahol Jézus megülte az utolsó vacsorát, és kezébe véve, majd tanítványainak adva a kenyeret, ezt mondta: „Ez az én testem.” Megfogva a kelyhet, a bor felett kimondta e szavakat: „Ez az én vérem.” És rábízta tanítványaira azt, hogy cselekedjék ezt meg az ő emlékezetére a világ végezetéig. Jézus Jeruzsálemben alapította meg az Eucharisztiát: a szentmisét, az oltáriszentséget. Ez az a hely, ahol életét adta értünk a kereszten és ahol feltámad. Szent ez a hely számunkra is. 

Jézus azonban az Eucharisztia alapításával, halálával és feltámadásával túllépett az emberi dimenziókon, szétfeszítette az idő és a tér korlátait. Az Eucharisztiában (a szentmisében és az oltáriszentségben) összekapcsolja az ő halálát és feltámadását, egybefűzi az istenit és az emberit, az időhöz kötöttet és az örökkévalót, az anyagi világot és a szellemi világot. Az Eucharisztia összefűzi a múltat, a jelent és a jövőt. 

Isten szereti az ünnepet. Isten szívesen lép be a mi történelmünk valóságába. Ma is. Szeret köztünk lenni. 

A mai napon, 2019. augusztus 20-án egybegyűltünk, hogy megemlékezzünk a magyar állam megalapításáról. Hálával megünnepeljük azt, hogy Isten nekünk is hazát adott. Felidézzük, miként volt jelent az Ő gondoskodása a mi magyar történelmünk több mint ezer éve során. Visszagondolunk Szent Istvánra, hazánk alapítójára és a sok odaadott, nemes lelkű és jóakaratú emberre, akik áldozatot vállaltak ezért a hazáért az évszázadok során. 

Jézus a mai napon is gondoskodik rólunk és felkínálja magát a szentmisében, hogy vele ünnepeljünk. Az Eucharisztia által belép a mi világunkba, összekapcsol bennünket a szentek és angyalok közösségével. Meghív minket arra, hogy túllássunk a mi emberi világunkon és rácsodálkozzunk az Ő jelenlétére. Felismerjük azt örökkévaló, újjáteremtő szeretetet, amit a szentmise által nekünk felajánl. Ezért is mondhatjuk örömmel az Eucharisztiára gondolva, hogy: „Minden forrásom belőled fakad.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír