„A történelem nem ismétel. Emberek és események, helyzetek és irányok, s ami ott tolong országútján, mind megkapja az apokaliptikus fehér kövecskét, rajta az egyszeriség titokzatos neve (Jelen. 2,17)”. Ezekkel a sorokkal indult útjára nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1935 Gyertyaszentelőjén a Vigilia. Schütz Antal piarista a fenti gondolatból kiindulva tárta fel az embert, a történelem szereplőjét, s kereste a „ma szövőszékénél” ülő nemzedék küldetését. Így tárul fel a program: „Őrtállásban és virrasztásban várni az Úr Krisztust. Minden történelmi kornak ez a legmélyebb értelme, és minden történelmi fordulónak ez az igazi föladata.” Ily módon „az őskereszténység szíve-dobbanása; ifjúság, élet, tartalom, alakító erő”, vagyis a vigilia egyszerre ősi és mai, sőt holnapi elköteleződés, hiszen hivatása „elébe menni és elébe dolgozni a holnap nagy titkának”. Ez már mintha a II. vatikáni zsinat alapeszményének, az „idők jelei” olvasásának lenne az elővételezése.

Nem volt könnyű az a „ma”, amelyben útjára indult az akkor még szinte könyvformátumú (első száma kétszáz oldalt tett ki!) folyóirat. A történelmi szövegkörnyezetet jól jellemzi Stark János tanulmánya (A Harmadik Birodalom történelemszemlélete), vagy éppenséggel Avar Gyula írása (Miért veszedelem a turánizmus?). Utólag olvasva soraikat azt gondolhatjuk, túl optimisták voltak a jövendőt illetően. Stark szerint „mégis szabad, sőt kell remélnünk, hogy a Párt privilégiuma szellemi téren meg fog törni. A keresztény és európai értékek tisztelete oly mélyen gyökerezik a német nép legjobbjaiban, hogy joggal feltételezhetjük, hogy a német szellem a totális állam minden hatalmi eszközének ellen fog tudni állni”. Nem így történt. De bűn volt-e a bizakodás? Lehetett volna nem reménylőnek lenni akkor, amikor a társadalmi, közéleti és tudományos kérdéseket elemző írások között ott találjuk Paul Claudel, Babits Mihály, Jacques Maritain vagy éppen Rónay György írásait? Hiszen a vigilia emberének virrasztása mindig hajnalhasadást, s nem éjbe borulást remél. Ha pedig számolnia kell az éjszaka koromsötétjével, akkor is tudja, hogy érkezik a napkelte.

A Vigilia így harcolt végig nyolc évtizednyi mává lett holnapot, olyan holnapokat, amelyek lehettek volna sokkal fényesebbek, ragyogóbbak, krisztusibbak. Az 1944-es negyedik, a soha meg nem jelent 1945-ös évfolyam előtti utolsó számban olvassuk Erdős Péter Svábhegyi versét, melyben ez áll: „Ma este megvillant a sok tető, / A völgyben égtek száznyelvű tüzek. / Jöttek a fények, egymást kergető / Szavak s ki tudja bennük mit üzent / A süllyedő világ. // Üzent-e nekünk? // Kik itt fent a hegyen / Lepergő csenddel mérjük az időt / S az emberen túl, innen Istenen / Gyümölcse lettünk egy régen kidőlt / Faóriásnak.” Üzenet a csönd, a pusztulás, a tragédia is. A keresztény ember pedig – „emberen túl, innen Istenen” – igyekszik olvasni, érteni, látni. Még akkor is, ha a jobboldali diktatúra világpusztítását a baloldali diktatúra pokla követi, ezáltal egyre hosszabbra nyújtva el a szükségszerű virrasztás idejét, mind nehezebbé téve a remény elevenen való megőrzését. Ám születtek a versek, novellák, beszélgetések, tanulmányok, kritikák, amelyek nem adták meg magukat a sötétség erőinek. Elhozták a fényt, még ha csupán az első évjáratok borítóin látható pislákoló gyertyaláng képében is, amely olyannyira erőtlennek tűnhet a valóság emésztő éjével szemben.

Amikor bő negyedszázada sor került hazánkban (és régiónkban) a rendszerváltozásra, sokan úgy vélték, a hosszú éjjel után elérkezett a fényes nappal. Kell még a virrasztás? A múló évek egyre világosabban tanúsítják: nincs olyan történelmi idő, nem létezik olyan „ma”, amelyben a keresztény embernek ne kellene virrasztania. A „tükör által, homályosan” való látás világában, ahol minden „csak árnyéka a jövendőnek”, mivel „a valóság Krisztusban van” (vö. Kol 2,17), hogyan is hagyhatnánk fel a fény keresésével? Ki helyettesíthetné a prófétákat, akik képesek értelmezni azt, ami van, s utat mutatni afelé, ami eljön? „Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben” (2Pét 1,19).

Mit kívánunk a nyolcvanesztendős Vigiliának? Azt, hogy gondoljon Ábrámra, jusson eszébe Mózes. Mindketten nyolcvanévesek voltak, amikor megkapták isteni hivatásukat. Az emberi élet alkonya számukra, s rajtuk keresztül a nép, sőt az emberiség számára valódi hajnalhasadássá lett. Nyolcvan év sok idő – ám éppen csak az útnak a kezdete. Kell a próféta, kell a fény, kell a virrasztó lélek itt és most, a mi „má”-nkban. Kellenek azok, akik érzékenyek az idők jeleire, akik ismerve a múltat olvassák a jelent, s megkapták Istentől a kegyelmet, a hivatást és a küldetést, hogy „elébe menjenek és elébe dolgozzanak a holnap nagy titkának”.

Ad multos annos!

Török Csaba/Magyar Kurír