Szent VII. Gergely (1020/1030 k. – 1085. május 25.) néven uralkodhatott a keresztény világ felett a történelem 157. pápája. A szent egyházfő méltán viselheti az utókor által ráruházott érdemeket, amelyek alapján őt nevezik a pápaság története során az egyik legkiemelkedőbb vezetőnek, és a középkor egyik meghatározó alakjának. A szegény sorból származó Gergely életére nagy hatással volt a cluny bencés kolostorban elsajátított értékrend, amely az egyház megreformálására hívta fel figyelmét. Később ez tette lehetővé, hogy valóban egészen más alapokra helyezze az egyre erkölcstelenebb egyházi szervezetet. Regnálásának egyik legismertebb szakaszában Gergely az egyház hatalmát védelmezte a Német-római Birodalom császáraival szemben. A korábban is közismert politikai tehetsége ekkor igazán megmutatkozott.

 

Hozzávetőleg 1020 és 1025 között született a toszkánai Sovana városában. A kitűnő elmével, szónoki és politikai tehetséggel megáldott ifjú később az örök városban letette a bencés szerzetesi esküt.

Sándor 1073-ban meghalt, és a kánoni törvények szerint a bíborosok kollégiuma a San Pietro in Vincoli templomban Hildebrandot választotta meg pápának. Április 22-én mutatták be az új egyházfőt, aki a VII. Gergely nevet választotta uralkodói nevének. A név egyértelműen Hildebrand első patrónusára, VI. Gergelyre utalt. 1073. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál napján a törvényeknek megfelelően beiktatták hivatalába.

Gergely megfosztotta hatalmuktól a Henrik által kinevezett püspököket, és több császári hivatalnokot kiközösített. 1076-ban pedig az egyházi bíróság elé idézte IV. Henriket, hogy ott feleljen tetteiért. Az energikus lépések megdöbbentették a császári udvart, de egyben fel is dühítették Henriket. Válaszul a császár 1076. január 24-én Wormsba hívta össze a birodalmi gyűlést, amelyen a reformellenző német klérus nagy számban képviseltette magát. A wormsi gyűlésen több vádat is felhoztak Gergely ellen, és végül Henrik úgy döntött, hogy megfosztja hatalmától a pápát.

A keresztény hit védelmében a pápa 1076-ban kiátkozta és trónjától megfosztotta IV. Henriket.

Henrik biztos volt abban, hogy ő fog győzni a Gergely ellen vívott harcokban, hiszen apja háromszor is sikerrel járt ilyen módszerekkel, és lemondatta a pápát. De Henrik nem vette figyelembe, hogy apja idejében a hercegek és általában a nép a császár oldalán állt, ezért egy egyházi kiátkozás valójában hatástalannak bizonyult. De Gergely kiközösítése elsősorban a hercegeknek szólt. Mivel az egyház üresnek nyilvánította a német-római trónt, a birodalom legtöbb főura Gergely mellé állt, és egyre szaporodó seregük hatalmas veszélyt kezdett jelenteni Henrik uralkodására. Döntés született, hogy amennyiben Henrik kiközösítésének évfordulóján még mindig fennáll a pápai átok, akkor megüresedettnek nyilvánítják a trónt. Ez tehát azt jelentette, hogy Henriknek sürgősen meg kellett egyeznie a pápával. A hercegek Augsburgba hívtak össze egy birodalmi gyűlést, amelyre Henriknek és Gergelynek is küldtek meghívót. Henrik úgy döntött, hogy még a gyűlés előtt megpróbálja kiengesztelni az egyházfőt, és azonnal követeket küldött Rómába. Gergely azonban nem fogadta a császár küldötteit, ezért Henrik úgy döntött, hogy személyesen keresi fel a szentatyát.

Gergely karácsony után indult el Augsburgba. 1077 januárjában Canossa városához ért, és mivel árulókat sejtett maga körül, úgy döntött, hogy a biztonságos várban fog megszállni. Henrik követte a pápát Canossába, és audienciát kért tőle, de Gergely nem volt hajlandó megegyezni a császárral, kijelentette, hogy Henrik bűneiért való vezeklését előrelépésként venné. Így aztán a császár levetette díszes ruháit, és a januári fagyban egy zsákposztóban, mezítláb könyörgött a vár kapuja előtt bebocsátásért. Gergely nem engedett, és Henrik egész nap a citadella előtt maradt. Így ment ez második és harmadik nap is, amikor végre megenyhült a pápa, és 1077. január 28-án fogadta császárt. Henrik és Gergely megegyeztek abban, hogy az egyházfő feloldja az egyházi átkot, de cserében az augsburgi zsinaton elismeri Róma jogait.

Henrik 1081-ben Róma ostromára indult, de a pápai szövetségesek jócskán megnehezítették a sereg haladását, és csak 1084-ben sikerült elérnie az örök várost. Gergely eközben az Angyalvárba zárkózott be, és onnan próbált újabb szövetségeseket találni. Henrik elfoglalta Rómát, és megüzente a pápának, hogy amennyiben elismeri őt uralkodónak, és császárrá koronázza, megőrzi sértetlenségét. De Gergely makacs volt, és nem engedett Henriknek. Ezért 1084. március 24-én Rómában felszentelték III. Kelement az egyház új fejének.

Ezalatt Gergelynek sikerült szövetséget kötnie Robert Guiscarddal, akinek normann seregei kiűzték a német hadakat Rómából. De Gergely már nem volt ünnepelt pápa Rómában, és az ellenségnek tekintett normannokkal az oldalán kénytelen volt elhagyni a várost. Életének utolsó éveit önkéntes száműzetésben töltötte a Nápolyhoz közeli tengerparti Salerno várában. Ezekben az időkben írta meg önéletrajzi művét, amely kis híján sértetlenül maradt fenn mind a mai napig. Ennek a következő címet adta: Szerettem az igazságot és gyűlöltem a bűnt, éppen ezért most száműzetésben halok meg. (Latinul: Amavi iustitiam et odivi iniquitatem, propterea morior in exilio.), ami utalás a 45. (44.) zsoltárra.

1085. május 25-én halt meg. Testét Salerno székesegyházában temették el, és több évszázadon át sikeresen küzdöttek azért, hogy Gergely testét ne szállítsák át a Szent Péter-bazilikába. XIII. Gergely pápa boldoggá avatta, 1728-ban pedig XIII. Benedek pápa felvette a katolikus egyház szentjeinek sorába. Ünnepnapját május 25-én tartják.